Másfél év alatt dominószerűen buktak el egymás után a volt szovjet térség előző érából átmentett diktátorai. Ki van soron? – teszi föl a kérdést a Le Figaro. A francia napilap rámutat: azóta, hogy a népharag elsöpörte Eduard Sevardnadze grúz rezsimét, s hasonló sorsra jutott Kucsma Ukrajnája vagy Akajev Kirgizisztánja, a volt Szovjetunió kiskirályai attól rettegnek, hogy náluk is változásra kerül sor.
Az újabb forradalom potenciális helyszínei között épp úgy szerepel Jereván mint Taskent, vagy akár Moszkva. A volt Szovjetunió utódállamaiban elharapózott korrupció, s az, hogy minden hatalmat az egykori kommunista pártból vagy a titkosszolgálatokból származó, oligarchikus kasztként szerveződő nomenklatúra ragad magához, megakadályozta a bizalmi viszony kialakulását a nép és a „hercegek” között.
Akár keményebben, akár lágyabban érvényesülnek ezek a diktatúrák – a mintegy kegyúri jogokat gyakorló diktátor vérmérsékletétől és a helyi politikai hagyományoktól függően – az elégedetlenség előbb-utóbb mindenütt kikezdi azokat, s a választási naptártól függően ennek hangot is adnak a polgárok.
A Le Figaro emlékeztet: a szovjet térségben gyors egymásutánban lezajlott „bársonyos” forradalmak egyazon séma szerint zajlottak le. Választás, csalás, forradalom – s minden alkalommal egyetemisták, illetve nem kormányzati szervezetek (ONG-k) is szerepet kapnak, olyan szervezetek, amelyeket amerikai ONG-k hoznak létre. Ezek később a forradalom fáklyavivőiként kapcsolódnak az eseményekbe.
Sem a grúz, sem az ukrán vagy a kirgiz rendszer nem volt egyértelmű, kemény diktatúra – siet megjegyezni a Le Figaro, hozzátéve: például többnyire érvényesült a sajtószabadság. Egyes megfigyelők szerint épp azokban az utódállamokban történhet „elmozdulás”, így Kazakisztánban, Azerbajdzsánban vagy Örményországban, ahol érvényesül bizonyos vélemény-szabadság. Ám egyáltalán nem kizárt, hogy éppen Lukasenko Fehér-Oroszországa lesz a következő állomás.
Azerbajdzsán:
A 2005. novemberi parlamenti választások veszélyeztethetik az Alijev család uralmát. A voksolás lehetőséget adna, hogy az ellenzék revansot vegyen azt követően, hogy 2003-ban a szovjet utódállamok történetében először „dinasztikus hatalomátvétel” zajlott: akkor szerezte meg az elnöki posztot a 30 éves elnökösködés után leköszönő Hejdar Alijevtől fia, Ilham Alijev. A voksolást megfigyelő EBESZ szerint a 2003-mas választásokon Ilham Alijev csalással győzött. A nemzetközi szervezet megfigyelői rámutattak: jóval több szavazatot számoltak össze Azerbajdzsánban, mint ahányan részt vettek a választásokon. Az ellenzék szerint megfenyegették a választókat. A 2003-ban kitört tömegtüntetéseket a rendőrség brutálisan szétoszlatta, halálos áldozata is volt a zavargásoknak Bakuban. Az ellenzéki Népi Front vezére, Ali Kirmili az ukrán forradalom sikerén fellelkesülve szinte az összes nyugati országot bejárta, támogatást keresve. Hogy biztosítsa uralmának folytonosságát, az Alijev klán nyugaton az olajbefektetések stabilitásának zálogaként állítja be saját uralmát.
Örményország:
Karabah hovatartozása okán egy azóta „jegelt” katonai konfliktus zajlott Azerbajdzsán és Örményország között. A Le Figaro felidézi: a karabahi származású Robert Kocsarian nem sokat habozott, hogy bevesse-e a fegyveres erőket az igencsak kérdéses választások kimenetelének igazolása végett. Az ellenzék gyenge ugyan, de az elnök Karabahhal kapcsolatos játszmái és a rossz gazdasági helyzet elvetette az elégedetlenség magját. Erős a külföldi emigráció, mely a Moszkvával kialakított, „rendkívül szoros” kapcsolatok helyett a nyugati orientáltságot szorgalmazza.
Kazakisztán:
A politikai fejlődés 1991 óta Kirgizisztánéhoz hasonló. Az akkor hatalomra került Nurszultan Nazabajev elnök az egykori Szovjetunió legmodernebb felfogású vezetői közé tartozott. Ennek ellenére egyre autokratikusabb irányba mozdult el, még az alkotmányt is módosíttatta hogy hatalmon maradhasson. Ő is családi dinasztiát épített ki az országban, „még az ellenzéket is lánya vezeti” – írja a Le Figaro. Mivel az országban nem lett rosszabb az életszínvonal, a hatóságok nem tartanak komolyabb változásoktól. Kazakisztán számára komoly tartalékokat jelent, hogy az ország gazdag energiahordozókban: az ország a világ egyik fő olajtermelője.
Üzbegisztán:
Az egyik legkeményebb diktatúra Közép-Ázsiában. Iszlam Karimov elnök az 1991-es függetlenné válás óta vaskézzel kormányoz. Az országban sikerrel zajlott az összes, gorbacsovi időszakban megszerveződő demokratikus párt felszámolása. A 2004. decemberi parlamenti választásokon egyetlen ellenzéki mozgalom sem tudta képviseltetni magát, s ezért súlyos kritikákkal illette a választásokat az EBESZ. Állítólag a mai napig 6000 politikai foglyot rejtenek a rendszer börtönei. Rendszeres zaklatások érik a nem kormányzati szerveket. Karimov az iszlamista mozgalmak visszaszorításának ürügyén legalizálja hatalmát. Az egyre szűkülő támogatást élvező elnök, akinek hatalmát a szaporodó merényletek is megtépázzák, egyaránt kereste Moszkva és Washington támogatását. Amerikában nyitott ajtókra talált, az USA 2001 óta légi bázist működtet az országban.
Türkmenisztán:
Igen kemény rezsim, melyet Szaparmurat Nyijazov diktatúrája jellemez. Az országban szinte sztálinista egyeduralmat bevezető diktátor rendszere a teljes politikai színteret és a médiát is megszállva tartja. Nehéz elképzelni, miként bontakozhatna ki a „türkmén forradalom”. Nyijazov volt egyébként a Kommunista Párt Központi Bizottságának első titkára a szovjet időszakban. A fővárosban, mely a szovjet érában az oroszos hangzású Ashabad nevet viselte, s ma Asgabatnak hívják, kétszer olyan magas Nyijazov-szobor áll, mint a régebben ugyanott „díszelgő” Lenin-szobor volt. A vezető képmása postabélyegeken is megtalálható, sőt a „nép ajkán” keletkező dalok, balladák is megörökítik nevét. Nyijazov hivatalos címe a „türkménbasi”. Az elnök felvette a muzulmán hitet, még Mekkába is elzarándokolt. Az ország természeti kincseiért (földgáz, kőolaj) szinte sorban állnak a külföldi befektetők. A lakosság egyre nagyobb hányada él a létminimum alatt, csökkent az iskolai oktatás időtartama, megszűnt az ingyenes orvosi ellátás. A hatóságok itt sem szívbajosak, ha politikai okokból kell bebörtönözni valakit.
Tadzsikisztán:
Kirgizisztánhoz hasonlóan óriási a szegénység: a lakosság 64 százaléka él a szegénységi küszöb alatt. A gazdasági helyzet robbanásveszélyes. Mindemellett Emomali Rakmonov elnök ügyes kártyahúzásokkal próbálja kézben tartani iszlámista ellenzékét. 1992-től 1997-ig mintegy 50 ezer áldozattal járó polgárháború dúlt az országban, egyelőre nincs esélye egy újabb villongásnak. (A 90-es évek elején Afganisztánból is támogatott radikális muzulmánok harcoltak a hatalomért az oroszok támogatta posztkommunista kormány ellen. A polgárháborút 1997-ben békeszerződés zárta le. A lakosság egytizede elmenekült az országból.)
Fehér-Oroszország:
Az inspiráló környezet nem minden: bár Belorusszia határos Lengyelországgal, Ukrajnával és a balti államokkal is, Alekszandr Lukasenko diktatúrájának ez nem sokat árt. A hatalom ráadásul ügyesen osztotta meg az ellenzéket a múlt októberi népszavazáson. Ukrán mintára most megszaporodtak a civil kezdeményezések. Rendszeressé váltak Minszkben a diáktüntetések.
Oroszország:
Azóta, hogy Vlagyimir Putyin újabb megválasztását követően biztos lehet hatalmában, megszaporodtak az önkényuralmi reflexek Oroszországban, ahol a hatalom egyre inkább a diktatórikus szovjet idők módszereit alkalmazza a demokratikus kezdeményezések elfojtására. A kijevi „narancsos forradalom” győzelme felrázta az orosz ellenzéket fásultságából. A Le Figaro szerint mégis bizonytalan, hogy eljön-e Moszkvában is a „citromos” vagy „almás” forradalom – utóbbi az erőteljesen háttérbe szorult, liberális „Jábloko”, azaz „alma” pártra utal. Az sem világos, hogy egykori birodalma területén Moszkva az idegen befolyás megjelenése ellen csupán retorikai eszközökkel kíván-e fellépni.
A Le Figaro és a Magyar Rádió nyomán
origo.hu
Megmutatjuk Magyar Péter testőrét, aki brutálisan megtámadta a HírTV riporterét - videó
