30 napos kampányra tesz pontot a mai voksolás. A Populus közvélemény-kutató a Munkáspártnak 37,9 százalékos szavazati arányt jósol, az ellenzéknek, a Konzervatív Pártnak 31,7 százalékot.
Ez az adat kedevzőtlenebb a kormányzó párt számára, mint a korábban mért eredmények: szerdán még arról számolt be a brit sajtó, hogy a megkérdezettek 41 százaléka jelölte meg a Munkáspártot. A konzervatívok ekkor a 27 százalékos mélyponton voltak, nem messze a 23 százalékos támogatottságú Liberális Demokrata Párttól.
A pártot vezető Charles Kennedy kapva kapott a történelmi alkalmon, s bejelentette: pártja reális alternatívát jelent Blair politikájával szemben. Mindenesetre úgy tűnik, a választás Tony Blair miniszterelnök harmadik kormányalakítását hozza majd Nagy-Britannia számára. Először fordul elő a szigetország történelmében, hogy a Munkáspárt ilyen hosszú időszakra kormányozhatja az országot.
A legutóbbi közvéleménykutatások szerint a jelenlegi kormánypárt kényelmesen megőrzi parlamenti többségét, ám elemzők megjegyzik: a választók egynegyede két nappal a voksolás előtt még nem döntötte el, kire adja a szavazatát, s ez – mint azt Roger Mortimore, a Mori közvéleménykutató iroda igazgatója a Guardiannek nyilatkozva rámutatott – példa nélkülien magas arány.
Irak központi helyet töltött be a választásokat megelőző tíz nap vitái között. Ez nem igazán egyezett meg a kormányfő szándékaival: Blair inkább kerülte volna ezt a témát. Kétségtelen, hogy a britek tömegei számára kérdőjeleződött meg a miniszterelnöki intézmény, mint az igazság letéteményese – fogalmazott a Le Figaro.
Irak? Csak hidegvérrel
Blair hidegvérrel fogadta, hogy éppen a választási kampány finisében esett el egy brit katona Irakban, akinek fiatal özvegye heves támadásokat intézett a kormány külpolitikája ellen. A kormányfő továbbra is következetesen védelmébe vette az iraki hadjáratot, visszazárkózva a szeptember 11-étől fenyegető terrorveszély kényelmesen védhető bástyái mögé.
A választások előtti utolsó tíz nap során Gordon Brown a Guardianban le is írta: ha az iraki háború kerül a viták középpontjába, az „a konzervatívok visszatérésének veszélyét hozza magával”. Michael Howard, a középjobb konzervatívok vezére hazugsággal vádolta Blairt, fölemlegetve, hogy az iraki invázió kezdetén a baloldali vezér hamis adatokat hitelesnek beállítva sodorta bele Angliát a háborúba. Blair azzal replikázik: ellenfelei Irak ügyét arra használják fel, hogy személyes támadást intézzenek ellene, mivel nincs mondanivalójuk olyan alapvető kérdésekben, mint az egészségügy vagy az oktatás.
Irak kérdését viszont csak a választók 3 százaléka tartja mérvadónak voksa leadása szempontjából. Sokkal nagyobb súllyal esik latba a szavazatok leadásánál az egészségügyi rendszer (21 százalék), a gazdasági kérdések (15 százalék), a választók szinten 15 százalékánál fontos kérdésként kezelt igazságügy, vagy az oktatás (14 százalék).
Szintén nem tett jót Blair presztízsének a feltétlen elkötelezettség Amerika és George Bush elnök irányában, míg sokan fölvetették: hogy viszonyul a kormányfő Európához – írja a Le Figaro.
A Párizs-Berlin tengellyel szemben az Egyesült Királyság Olaszországgal és az EU új tagjaival fogott össze, erősítve a „transzatlanti” tábort. Ezáltal viszont meggyengítette a Bush által „vén” Európának nevezett országok törekvését arra, hogy az Európai Unió nagyhatalomként jelenjen meg egy ezáltal is több pólusú világban. Blair nyíltan ellenzi Európam, főleg Jacques Chirac francia elnök által támogatott nagyhatalmi törekvéseit, ez szerinte „veszélyes és destabilizáló”.
Egyébként sem mondható el Blair Nagy-Britanniájáról, hogy szaggatná az istrángot az uniós együttműködésben: London egyelőre jegelte az euró bevezetésének kérdését a választások utáni időszakig, az EU alkotmánya pedig nem szerepelt frekventált kérdésként a kampány témakörei között.
Blair kijátssza a bevándorló-kártyát
Mind kormányzati, mind választási szempontból „bejött” a Munkáspártnak, hogy viszonylag engedékenyebb bevándorlási politikát folytat: bár a menedékjogért sikertelenül folyamodók egy részét hazaküldenék és amerikai mintára ujjlenyomatot is szerepeltetnének a beutazó vízumokon, illetve csak a szakképzett munkaerőnek biztosítanának bevándorlási engedélyt, álláspontjuk még így is engedékenyebb a konzervatívokhoz képest. Az ellenzék speciális határrendőrséget állítana fel, s az illegális bevándorlókat átmeneti táborokban helyezné el. Nem akárhol: helyszínként felmerült a Csatorna túlpartja is, ahol Franciaországgal közösen zárnák karanténba a törvénytelenül beszivárgókat.
Az illegális bevándorlók ütőkártyája egyébként a 90-es években sorozatosan bejött a francia baloldalnak is: Lionel Jospin, az egykori gyanús szovjet kapcsolatainak napvilágra kerülésével végül csúfosan megbukott szocialista politikus egymás után több választást is megnyert a többnyire színes bőrű bevándorlók és a konzervatív értékek iránt kevéssé fogékony tömegek mozgósításával.
Szintén nem népszerű a takarékos állam rövid távon semmiképpen sem könnyen népszerűsíthető modellje: a konzervatívok 12 milliárd fonttal több megtakarítást ígérnek, ám a választókat valahogy nem fogja meg igazán az államháztartás lefaragásával járó, bár főleg kormányzati munkaerő-leépítést ígérő politikát.
Az 1997 óta negyedszer vezért cserélő toryk (Howard előtt már John Major, William Hague és Iain Duncan Smith is megpróbálta állni a sarat a Munkáspárttal szemben) ezúttal nem találnak fogást ellenfelükön: az oktatás vagy a gazdaság irányításában nagyjából ugyanazt a politikát vázolták fel az utóbbi időben kétpárti váltógazdaságra építő politikai élet résztvevői, kitörési pontot legfeljebb a bevándorlási politika jelenthetne. Erre éreztek rá a liberálisok is: ők még lazább menekültpolitikát ígérnek, amely csak azt bírálná el, hogy az országban tartózkodó személy kaphat -e munkavállalási engedélyt.
origo.hu
Bemutatjuk Bencét, Magyar Péter riporterekre rátámadó testőrét
