A Welt am Sonntag (wams.de) című konzervatív napilap vasárnapi kiadásában Georg Reuth Vágyakozás Sztálin után című írásában a szovjet diktátor reneszánszával foglalkozik.
Az európai harcok végét az orosz elnök akaratából az idén május 9-én különösen nagy pompával és nemzetközi vendégsereggel ünneplik. Putyin fel kívánja hívni az egész világ figyelmét országa egykori nagyságára, s arra, hogy a Szovjetunió viselte a Németország elleni háború legfőbb terhét. Putyin maga mögé kívánja állítani az orosz társadalmat, hiszen a „nagy honvédő háború” mítosza az utolsó integráló gondolat, mely túlélte a peresztrojkát és a Szovjetunió eltűnését – azt a folyamatot, melyet a közelmúltban az orosz elnök a 20. század legnagyobb katasztrófájának nevezett.
Az elnök – aki az egykori szovjet himnusz melódiáját Oroszország himnuszává tette és ezzel jelezte a történelmi kontinuitást – tudja, széles tömegek tartják úgy, hogy hiába hozták meg a háborús áldozataikat, elárulták őket. Megvetésük a Nyugat mellett, elsődlegesen Gorbacsovnak és sleppjének szól, akik a második világháborúban véresen kiharcolt nagyhatalmi státust könnyelműen feladták, és szabaddá tették az utat a kapitalizmus előtt, amit a legtöbb orosz úgy él meg, ahogyan azt előttük a legsötétebb kommunista propaganda felvázolta.
Ezért aligha lehet azon csodálkozni, hogy a háború nagy győztese Sztálin, egyre inkább a rend, tekintély és igazságosság félreértett szimbólumaként tér vissza sok orosz tudatába. Egy ilyen vezért kívánnak vissza sokan, az elviselhetetlen szociális ellentétektől szétszaggatott és céltalanná vált orosz társadalomban, melyre évek óta a csecsen háború terhe nehezedik.
Az a néhány személy, aki figyelmeztet az új tévútra, mint az egykori PB-tag Alexander Jakovlev, aki ma a politikai megtorlások áldozatainak rehabilitációját célul tűző bizottságot vezet, Oroszországban aligha számíthat meghallgatásra.
Putyin Oroszországában tabunak számít a Molotov-Ribbentrop paktum éppen úgy, mint a szovjet csapatok által elkövetett bűnök, a galíciai Lembergben elkövetett mészárlások éppen úgy, mint Katyn. S a sajnálat egyetlen szavát sem vesztegetik a szisztematikus etnikai tisztogatások áldozataira, melyben a második világháború végén németek milliói vesztették életüket a birodalom egykori keleti tartományaiban – nem is szólva az egymillió megerőszakolt nőről.
A kommunisták vezetője Genagyij Zjuganov már Volgográd régi nevének visszaállítását, Sztálingrádra történő átkeresztelését követeli. A város legfőbb vásárló utcáját már „Sztálingrádi Proszpektnek” hívják.
De Zjuganov, aki Putyin nagyorosz politizálását látva szívélyes kapcsolatot alakított ki a Kremllel, még többet követel. Szeretné a szovjet kommunista párt híres XX. kongresszusának határozatait is revízió alá venni. 1956-ban Nyikita Hruscsov szakított a sztálinizmussal és a diktátor személyi kultuszával. Fél évszázaddal később alig múlik el egy nap anélkül, hogy delegációk, közöttük fiatalok is, ne helyeznének el vörös szegfűt Sztálinnak a Kreml falába épített síremlékénél és a Lenin mauzóleumnál.
S egyáltalán a mai Oroszországot, úgy tűnik, elönti a vörös zászlók tengere – az ország vörös színbe és nem a fehér-kék-vörösbe, Oroszország nemzeti színeibe öltözik. Ezek a színek nem igazán passzolnak a győzelmi ünnepségekhez, már csak azért is, mert a második világháborúban e színek alatt harcoltak a Vlaszov-féle Orosz Nemzeti Felszabadító Hadsereg csapatai a németek oldalán a Vörös Hadsereg ellen.
origo.hu
Orbán Viktor: Sokan voltunk, és egyre többen leszünk! - Képek
