Gerhard Schröder pénteken megkapta, amit akart, a Bundestag 296 nem szavazattal, 151 igennel és 148 tartózkodással megvonta a bizalmat a kancellártól. Az eredmény egyúttal a szociáldemokrata frakció széteséséről is tanúskodott, hiszen a kancellár és a pártelnök-frakcióvezető, Franz Müntefering – aki tartózkodásra biztatta a koalíciós képviselőket – világos felszólítása ellenére 151-en igennel szavaztak. Talán mindennél jobban jelezte a történtek abszurditását, hogy igenjükkel azok a döntően az SPD bal szárnyához tartozó képviselők fejezték ki politikai ragaszkodásukat Schröderhez, akik korábban antiszociális politikája miatt a leghangosabban bírálták a kancellárt. A sokak által színházi előadásnak tartott darabról egyébként a legkeményebb kritikát egy koalíciós képviselő, a zöldek frakciójának tagja, Werner Schulz mondotta. Az egykori keletnémet polgárjogi aktivista szenvedélyes beszédében az NDK látszatparlamentjéhez, a népi kamarához hasonlította a Bundestagban pénteken történteket. S bejelentette, a moszkvai születésű, chemnitzi SPD-képviselővel, Jelena Hoffmannal az alkotmánybíróságon támadja meg a Bundestag szerintük alaptörvény-ellenes feloszlatását.
A bizalom látványos megvonása azonban nem jelent automatikusan előre hozott választásokat. (A weimari időszak tapasztalatai nyomán – egyetlen egyszer sem sikerült a kormányoknak a teljes parlamenti ciklust kitölteniük, s a megoldhatatlannak látszó politikai válságok elől az előre hozott választások eszközéhez folyamodtak – a német alaptörvény megalkotói nem adták meg a Bundestagnak az önfeloszlatás jogát.) Többek között azért is kérdéses a szövetségi elnök döntése, mert a német alkotmánybíróság 1983-ban már alkotmányellenessé nyilvánította a színlelt bizalmi szavazást, melynek egyetlen célja annak elveszítése. S az elnök jelezte, ki fogja használni a rendelkezésére álló három hetet, hogy döntsön feloszlatja-e a Bundestagot, és kiírja-e az előre hozott választásokat – vagy, mint azt számos jogász valószínűsítette, fenntartásaival az alkotmánybírósághoz fordul. Horst Köhlernek lenne oka a személyes sértettségre is, hiszen az előre hozott választásokra vonatkozó kancellári szándékról az elnök a televízióból értesült. Csak azt követően hívta fel őt Schröder, hogy szándékáról tájékoztassa, miután az SPD elnöke a kormányzati tervet már bejelentette a sajtó munkatársai előtt. Ráadásul a kormányszóvivő, Béla Anda megpróbálta ezt letagadni, azt állítva, hogy az észak-rajna-vesztfáliai választások délutánján Schröder jelezte szándékát Horst Köhlernek. Majd miután ezt az állítást az elnök cáfolta, Anda elismerte, a nagy kapkodásban lehet, hogy erről megfeledkeztek. Mint általában, később ez a hivatalos kormányzati magyarázat is megdőlt, hiszen számos jel utal arra, hogy Schröder május 22-én nem hirtelen felindulásból cselekedett, hanem már márciusban, a kieli tartományi gyűlésben történt botrányt követően foglalkozott a gondolattal.
Az elképzelés első pillanatban kecsegtetőnek tűnt, hiszen az előre hozott választások felvetésével a kancellár a sorok összezárására kényszerítette pártját. S ezzel megúszta, hogy nyilvánosan az ő személyében és döntően a megszorításokon alapuló politikájában kezdje keresni pártja bal szárnya a sorozatos választási vereségek okait. Mindazon feltételezésekről és reményekről, melyekre Schröder kicsinyke győzelmi reményeit alapozta, azonban hamar kiderült, hogy tévedéseken alapultak. A kereszténydemokrata ellenzéknek a határidő szorításában meglepően gyorsan sikerült megállapodnia kancellárjelöltje személyében s programját véglegesítenie. Szintén a vártnál gyorsabban állt össze az új, az SPD-t balról előzni kívánó politikai alakulat, mely nyugaton a szociáldemokraták neoliberális kurzusából kiábrándult szakszervezeti vezetőket fogja össze, míg keleten az egykori Német Szocialista Egységpárt kapcsolati tőkéjét és vagyonát átmentő PDS-re alapozhat. Az új pártalakulat – melynek egyik vezéregyénisége a kancellár régi ellenlábasa, az SPD egykori elnöke, Oskar Lafontaine – a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint 11 százalékkal már a harmadik legerősebb politikai erő lenne a Bundestagban. Az új – egyelőre még nevében sem egységes – populista pártalakulásnak már világos ellenségképe van: többek között a németek munkahelyeit veszélyeztetik az „idegen munkavállalók”.
Az alkotmányossági aggályok ellenére Horst Köhler aligha zárkózhat el a politikai realitások elől, nevezetesen nemcsak a Bundestagban képviselt pártok, de a németek 80 százaléka is előre hozott választásokat szeretne. Az SPD-n már érezhető, hogy szeretne ellenzékbe vonulni, hogy ebből a pozícióból, a boldog felelőtlenség állapotából állhasson elő a „szociális igazságosság” nevében követeléseivel. (A legutóbbi közvélemény-kutatások csak 26-27 százalékosra taksálják az SPD támogatottságát, míg a CDU/CSU esetében 44-47 százalékot, a zöldeknél 8 és a liberálisoknál 7 százalékot mértek.) Miközben Hans Eichel bukott hesseni miniszterelnök és szövetségi pénzügyminiszter, tekintettel az immár kezelhetetlennek tűnő hiányra, nem kíván előállni a 2006-os költségvetés keretszámaival. S pusztán annyit jelentett be egy konferencián, hogy Berlin a jövő évben sem lesz képes betartani a 3 százalékos hiányra vonatkozó maastrichti előírást. Eközben az SPD nagyjai már megkezdték a választási kampányt, és az üres kassza ellenére további jóléti intézkedéseket – pl. ingyenes óvodai helyet, a családtámogatások jelentős megemelését – ígérik. Az SPD azért is vágyik az ellenzéki szerepre, mert szeretne megszabadulni kellemetlenné vált koalíciós partnerétől. Hiszen éppen a hagyományos szociáldemokrata választók – a nagyvárosokban élő munkások – a legnagyobb vesztesei a zöldek emberkísérleteinek. Őket sújtja leginkább az ország egyre gyorsuló dezindusztrializációja éppen úgy, mint a multikulturális társadalom csődje, az integrálatlan bevándorlók tömegei. Mindenesetre szánalmas volt végignézni a hirtelen pacifistává visszavedlett Joseph Fischert, aki békeharcos külpolitikájukat dicsérte, miközben közismert: Németország sohasem exportált annyi fegyvert s küldött annyi katonát külföldre, mint az ő külügyminisztersége alatt.
A CDU/CSU kancellárjelöltje, Angela Merkel kíméletlen őszinteséget ígért a választási kampányban. Kérdéses, lesz-e ereje bevallani, hogy egyszer s mindenkorra vége a jólét esztendeinek? Mindenesetre csődgondnokként legmerészebb célja is legfeljebb Németország egyre gyorsuló hanyatlásának lassítása lehet.
origo.hu
Gál Kinga békét sürgetett az EP rendkívüli ülésén
