A Die Welt (welt.de) konzervatív napilapban Jochen Hehn „Egy kis feketére van szükségem” címmel mutat be az emberi jogok fároszának számító Franciaország történetéből egy fejezetet. (Ez csak véletlenül maradhatott ki a magyar sajtóban immár naponta jelentkező Fejtő Ferenc „bezzeg választott hazámban” címet viselő népnevelő sorozatából – K.L.)
150 évvel a rabszolgaság hivatalos franciaországi felszámolását követően most kezdődik az ország történetének egy, a gyarmati időszakot követő rabszolgatartó korszakának feldolgozása, ami alig 40 évvel ezelőtt Franciaország kellős közepén zajlott le. E történet különösen tragikus szereplője az az 1630 kisgyermek, akiket a francia állam az Indiai-óceánban fekvő Reunion-szigetéről szállíttatott az anyaországba, hogy ott a krónikus munkaerőhiánnyal küzdő közép-franciaországi régióban dolgoztassa őket.
A szülőknek a gyermekek iskoláztatását ígérték meg, de alig érkeztek meg Franciaországba, kiosztották őket Creuse, Aveyron, Tarn, Gers, Lozère, Cantal és Corrèze megye gazdaságaiba, hogy ott robotoljanak. Szülőhazájába visszatérni alig tudott valaki. A következő hetekben a Limoges-i közigazgatási bíróság foglalkozik az érdekeiket képviselő „Réunionnais de la Creuse” egyesület által a francia állam ellen benyújtott keresettel. Az egyesület 1630 esetben megvalósult „deportációt”, valamint a család védelmét szolgáló törvény, valamint a gyermekek jogainak védelmét szolgáló nemzetközi konvenció megsértését veti Párizs szemére.
Annak ötlete, hogy a trópusi sziget polgárait Franciaországba vigyék, Michel Debré agyában fogant meg, aki 1959-62 között miniszterelnök volt Charles de Gaulle elnöksége idejében. 1963-ban az ország tengerentúli megyéjének számító Reunion képviselőjévé választották, és nem kívánt abba beletörődni, hogy a sziget túlnépesedett és rendkívül szegény. Ezért próbált meg a szükségből erényt kovácsolni, és masszív bevándorlási politikával kívánt azokon a francia régiókon segíteni, ahol az elvándorlás és az alacsony születésszám miatt munkaerőhiány lépett fel. Debré mandátuma alatt – 1963 és 1974 között – nemcsak több tízezer felnőtt Franciaországba költöztetését szervezte meg, hanem 1630 gyermeknek az anyaországba telepítését is.
A gyermekek szüleinek ígért soha vissza nem térő lehetőségről hamar kiderült, hogy a gyakorlatban nem iskoláztatást, hanem kényszermunkát jelent. „A pajtában szalmán kellett aludnom” – emlékezik Jean-Pierre Gosse, aki 1964-ben tizenkét esztendősen érkezett egy birtokra. „Hogy mosakodni tudjak, fel kellett törnöm a marhaitató jegét. Amikor a kezem kisebesedett és a hidegtől merevre fagyott, kórházba vittek.” Azok a francia családok, amelyek állami támogatást kaptak, mert befogadták az „árvákat”, teljesen normálisnak találták, hogy a „négernek”, vagy a „kismajomnak” nevezettek kecskét őriztek, disznóólat takarítottak, vagy tehenet etettek, fát vágtak, egyetlen fillér zsebpénz nélkül. „Sokakkal rosszabbul bántak, mint az állatokkal” – mondja Simon A-Poi, a réunioniak egyesületének elnöke. Többen közülük öngyilkosságba menekültek, vagy elmegyógyintézetbe kerültek.
Amikor 1969-ban egy guéret-i gyermekotthonban lázongások törtek ki, a kormány a Réunionról származó tanárt, Alix Hoairt nevezte ki igazgatónak. Már az első nap megjelent egy gazda nála és keresetlenül közölte: „Egy kis feketére van szükségem, aki dolgozik, szalmán alszik és csak napjában egyszer eszik.” Akkor értette meg, a gyerekeket nem tanulni hozták Franciaországba, hanem azért, hogy rabszolgamunkát végezzenek. Hoair levelet írt az időközben hadügyminiszterré előlépett Michel Debrének, melyben arra kérte, katonai gépekkel küldjék haza a gyerekeket. Válaszul Hoairt kirúgták, a gyerekeket pedig sorsukra hagyták.
origo.hu
Leszúrta ismerősét, majd rágyújtotta a sátrat - videó
