Ugyan nem a köztársaság, de a köztársasági integrációs modell, melyre Franciaország évtizedeken keresztül a nemzeti önképét alapozta, most lángokban áll. A párizsi elővárosokban lángoló autókat és éjszakai utcaharcokat ábrázoló képek ama demokrácia önképét ingatják meg, mely eddig a visszatérő erőszak kitörésekre eddig csak egy választ talált: a tanácstalanságot.
Jellemző erre a médiaérzelmek által űzött politikára, hogy a keménykéz alkalmazásáról kirobbant vita – a visszafogottabb válaszokat követelő de Villepin, és a határozottabb fellépés híveként mutatkozó Sarkozy között – megbénítja a kormányt. Ez a vita egyúttal eltereli a figyelmet az alapkérdésről. Milyen jövőt, milyen sorsközösséget kíván a köztársaság az elővárosi gettókban összegyűlt bevándorló fiataloknak nyújtani?
A szociális lecsendesítés stratégiájának kudarca már a párizsi elővárosok első erőszak kitöréseikor, a nyolcvanas évek eleje óta tagadhatatlan. De mindmáig kerülni kívánja a kormány az állami integrációs politika csődjének beismerését és az ebből adódó következtetések levonását. A „Cour des comptes” a legfelsőbb számvevőszék a közelmúltban hozott nyilvánosságra egy 580 oldalas tanulmányt, melyben kínos pontossággal dokumentálják az állami integrációs politika kudarcát.
Leírják például milyen katasztrofális következményekkel jár a hatvanas-hetvenes évek állami lakáspolitikája. A gettókat szinte építészeti eszközökkel teremtették meg, ahol az alacsony minőségű lakósilókat a nagyvárosok külterületein a „zöld mezőre” építették fel. Az amúgy évtizedeke alatt létrejövő városi struktúrák hiányoznak, a szociális kapcsolatok szinte egyetlen tereként a bevásárló központ szolgálnak. Aki itt szerzett lakást, az már innen nem tudott elmozdulni. Ezzel egy városi szegregációs folyamat vette kezdetét, melynek következményei beláthatatlanok.
A számvevőszék sorolja az adatokat: 1982-ben 22 ún. „érzékeny önkormányzat” részesült támogatásban, 1992-ben a városfejlesztési miniszter már 320 „nehéz helyzetű önkormányzatról” beszélt. 2002-ben az „érzékeny városi övezetek” száma 750-re emelkedett és 1500 szociális lakótelepet „különösen problémásként” tartottak nyilván.
Az oktatás is képtelen volt megfelelni az egykori gyarmatokról, Észak- és Fekete-Afrikából érkező bevándorlók tömegei által keltett kihívásoknak. A bevándorló családokból származó gyerekek koncentrációja rontotta éppen azon tanulók pályakezdési lehetőségeit, akik számára különleges támogatás lett volna szükséges. Az ún. „kiemelt nevelési övezetek” létrehozásával, maga az oktatási miniszter tette nyilvánvalóvá, melyik iskolában fontosabb az oktatásban a tudás továbbadásánál a szociális munka. A tanárok már erre a besorolásra is többnyire áthelyezési kérvényekkel reagáltakkal és azzal, hogy igen gyakran jelentettek beteget.
A politika és közigazgatás eltökéltsége, hogy a képzési esélyeket a többségében francia állampolgársággal is ellátott bevándorló gyerekeknél annyira javítsák, hogy a befolyás tanárokkal is összevesszenek. Így annyiban maradtak, hogy a legnehezebb iskolákban, olyan a tanulmányaikat éppen befejezett tanárokat küldtek, akiknek teljes egészében hiányzott a szakmai tapasztalatuk. Ezért nem meglepő, hogy – amint azt a számvevőszék megállapítja – a bevándorló gyerekek iskolai képzés általi szociális felemelkedési lehetőségei az elmúlt évtizedekben romlottak. S szakmai gyakorlat, vagy munkahelykeresés közben is háttérbe szorultak.
Az elővárosi lázongások azt is nyilvánvalóvá tették, hogy egyes negyedekben csak az iszlám papjai tekinthetők az egyetlen „rendfenntartó tényezőnek”, akiket még a törvény és szabály nélküliségben élő ifjúság elismer. Ezt mutatták azok a tanulságos képek melyek Clichy-sous-Bois-ban készültek. Ahol a muzulmán „testvérek” hagyományos fehér öltözetükben szólítottak fel nyugalomra és akiket – ellentétben a rendőrökkel – nem kövekkel, hanem Allah hatalmas, kiáltásokkal fogadtak a lakótelepeken.
Az állam elbizonytalanodott, miként reagáljon azokra a muzulmán közösségekre, melyek a reménytelenséget sugárzó negyedekben, már régen kezükbe vették a jóléti ellátást, kezdve a házifeladat készítéstől a betegek látogatásán keresztül a hivatali ügyintézés segítéséig. Az állami elit egy része az 1905-ös törvény fogja maradt, mely akkor az állam és a katolikus egyház elidegenedését megpecsételte. Nicolas Sarkozy azon kevesek közé tartozik, akik a törvényi szigor lazítását kívánják, hogy az iszlámot erőteljesebben vonhassák be a közjó szolgálatába.
Az iszlám szerepéről folytatott vita az önazonosság keresés egyik szeletkéje csak, melyet a republikánus integrációs modell válsága indított el. A legjobb esetben a 2007-es elnökválasztási kampány a 2002-es fiaskó után hozzájárul majd a probléma tisztázódásához. A francia választók a szélsőséges Le Pen-ra adott voksaikkal, akkor az urnák előtt tették nyilvánvalóvá identitásválságukat. Ennek meghaladásához azonban egy olyan politikai vízióra van szükség, mely messze meghaladja a Villepin kormány mostani szükségmegoldásait.
origo.hu
Csibi Krisztina a kormánypártok jelöltje a Tolna vármegyei időközi parlamenti választáson
