Nicolas Sarkozy francia belügyminiszter nem kívánta fogadni a múlt héten Aimé Césaire-t, a „négerek” 93 éves nagytekintélyű költőjét, akit Martinique-on szinte istenként tisztelnek, mivel – az indoklás szerint – Césaire hű maradt „abszolút gyarmatosításellenes” beállítottságához. Az ezt követő tiltakozások miatt Sarkozy jobbnak látta, ha lemondja látogatását az Antillákra.
A parlament által szentesített, a gyarmati múlt revíziójáról szóló 2005. február 23-i törvény 4. paragrafusát sokan botrányosnak tekintik. Eszerint az iskolai tanterveknek ki kell emelniük „a tengerentúli és mindenek előtt az észak-afrikai francia jelenlét pozitív szerepét”. A törvényt szinte titokban fogadták el egy majdnem üres parlamentben. November végén a baloldali képviselők megkísérelték a törvény vitatott paragrafusát törölni, azonban a konzervatív UMP képviselői ezt megakadályozták.
Miközben az UMP elnöke, Sarkozy Franciaország túlzottan bűnbánó hozzáállásán és önostorozásra való hajlamán elmélkedik, addig felsőbb helyekről mintha visszahúznák. Az Elysée palotából azt a hírt terjesztik, hogy Chirac a törvényt „nagy hülyeségnek” nevezte, mivel megakadályozta a barátsági szerződést Algériával. Ennek ellenére Franciaország az egyetlen állam, mely 57 ezer történelem tanár heves tiltakozása ellenére törvényben írta elő gyarmati szerepének megszépítését.
Ténylegesen több évtizedes elhallgatás után csak a kilencvenes években kezdődött el a gyarmati múlt feldolgozása. Ez olvasható ki a történelmi témájú publikációk számából éppen úgy, mint a politikusok késői gesztusaiból. A Vichy rezsimért történő bocsánatkérést követően Chirac volt ez első elnök, aki a megbánás szavait kimondta és sajnálkozott a gyarmati rendszer kilengései és elnyomása miatt Madagaszkáron. A francia nagykövet ez év elején – azaz még a sétifi mészárlás 50. évfordulója előtt – először beszélt egy „megbocsáthatatlan” tragédiáról. (A sétifi mészárlás 1945. május 8-án történt, amikor a francia hatóságok – az amerikai nagykövet becslései szerint – 40-45 ezer függetlenséget követelő algériait gyilkoltak le – K.L.)
1961. október 17-én a békésen demonstráló algériaiak elleni akció során több száz embert gyilkoltak meg, vertek halálra, vagy hajítottak sebesülten a Szajnába. Mégis csak 40 évvel később, 2001. október 17-én avatott fel a párizsi polgármester a vízbe fojtottak emlékére egy emléktáblát. Nem sokkal azelőtt változott meg a szóhasználat is: amit korábban pusztán „eseményként” írtak le, már algériai háborúnak nevezik.
Ma számos csoport úgy érzi, hogy a hivatalos történelemfelfogásban hátrányosan szerepeltetik: egyrészt elűzötteknek nevezik őket, illetve az algériai háború frontharcosainak, emellett vannak a „harkik”, a francia oldalon harcolt algériaiak, illetve a gyarmatosítás áldozatai. Szabályos emlékezet- illetve történelem lobbik jöttek létre, melyek saját érdekeiket kívánják érvényesíteni. Az áldozatok eme konkurenciaharca és emlékezései nem alaptalanul nyugtalanítja a köztársaság híveit, hiszen „a gyarmati idegenellenességet” ebben az identitásharcban tudatosan játsszák ki az antiszemitizmussal szemben.
Franciaország még történelemének feldolgozása előtt áll, éppen ezért is érdekes lehet, milyen lesz az 2007 elején megnyitni tervezett bevándorlási múzeum. A történelem iróniája, hogy az a de la Porte Dorée palotában talál majd helyet magának, az egykori gyarmatok múzeumában.
(Frankfurter Rundschau)
origo.hu
Köcsögök, elküldtem őket a k.rva anyjukba, Dunába lökném az összeset - ez Magyar Péter véleménye a sajtóról
