1972 szeptembere két okból is meglepte az izraelieket. Egyrészt a PFSZ merénylete, mert nem várták tőlük, hogy megszegik az olimpiai békét. Másrészt meglepte őket a német rendőrség és a német hivatalok tehetetlensége. Hiszen az izraeliek számára addig a „német” mindenekelőtt a hatékonyságot, rendet, átütőerőt, vagy éppen a céltudatosságot jelentette. Amikor az emberrablást követően a német határozatlansággal, tanácstalansággal, zavarral sőt rendetlenséggel találkoztak, egyszerűen nem értették: a „másik Németország”, melyről az államalapító Ben-Gurion egykor szólt, valósággá vált-e. És ez a „másik Németország”, ami a rendet, hatalmat és haderőt illeti, az ellentéte a régi Németországnak? A mindenható Gestapo egykori örökösei, akik egy maroknyi keleti terroristával történő összecsapásban olyan szánalmasan kudarcot vallottak? Ezt szinte senki sem volt hajlandó elhinni. Ezért azt feltételezték, hogy eme újsütetű gyenge német hatékonyság mögött valójában rejtett antiszemitizmus húzódik meg. Az Eichmann-pert követően ez vált a megmagyarázhatatlan jelenségekre adott végleges válasszá. Ma már nem lepődne meg senki Izraelben a német zavarodottságon – írja Moshe Zimmermann jeruzsálemi történész a Berliner Zeitung című lapban.
A müncheni olimpiai faluban elkövetett palesztin merénylet megadta az izraelieknek a lehetőséget, hogy a két legerősebb történelmi ellenségképét – az arabokat (illetve a palesztinokat) és a németeket – összekapcsolják és ismételten aktiválják. Az izraeli közgondolkodásra az 1972-es szeptemberi eseményekre ez az ellenségkép nyomta rá bélyegét, elhomályosítva a saját biztonsági szolgálatok hibáit és a Szovjetunió és segédeinek szerepét. S elterelték a figyelmet a NOB-elnök, az amerikai Avery Brundage viselkedéséről is, akit már NOB tagként az 1936-os berlini olimpiai játékok alkalmával nem lehetett megnyerni a zsidó ügynek – például a játékok bojkottjának. A müncheni merényletre adott reakció jellemző volt az izraeli államra: biztonsági szolgálatai következetesen gondoskodtak a megtorlásról. Így történt, a merénylet legtöbb résztvevőjét és irányítóját üldözték és likvidálták. A kollektív emlékezetben „a tizenegyek” – így nevezték Izraelben a meggyilkolt sportolókat – így betagozódtak az összes Izrael és zsidó ellenség áldozatainak hosszú sorába. Idővel azonban az izraeliek érdeklődése csökkent az ügy iránt. A sportolók rokonai, akik német bíróságok előtt a kárpótlásukért harcoltak, gyakran panaszkodtak az izraeli nyilvánosság közönyéről. Itt és ott a témát a média felkapta; de Münchennek nem sikerült központi emlékezési hellyé válni.
Egészen addig, amíg Steven Spielberg a müncheni mészárlást nem tette személyes ügyévé. A történelmi tapasztalat alapján Izrael hajlamos arra, hogy tiszteljék a filmkészítők hatalmát, sőt akár túlbecsüljék azt. Mindenki tudja, hogy Izrael imázsa kevéssé történelmi tényeken alapul, sokkal inkább a tények médiabeli bemutatásán és interpretációján nyugszik. Legfontosabb példája ennek Otto Premingernek Leon Uris regénye alapján 1960-ban készített filmje az Exodus: A zsidó-izraeli hősiesség, mely az üldöztetés történetében és az áldozati szerepben gyökerezik, ebben a filmben ideál-tipikus kifejeződésére lelt. Így néz ki Izrael a hollywoodi produkciók fogyasztóinak szemében, s ez a lehető leghatékonyabb Izrael-kép. Ettől máig szenvednek a palesztinok.
Ezért egyáltalán nem mindegy, miként ábrázolják egy nemzet képét a játékfilmekben. Ezért Izraelben a történelmi eseményekről készített filmeket nemcsak recenzálják, vagy megvitatják, hanem keményen harcokat vívnak velük kapcsolatban. Nevezetesen komoly félelmek élnek, egy ún. anti-Exodus effektustól, innen eredeztethetők a Spielberg-film kemény kritikái is. A hollywoodi zsidó mágnás, Spielberg hiúsíthatja meg az 1960-as történelmi és a filmművészeti sikert – s éppen ezért kell ébernek lenni. Azt, hogy Izrael mennyire érzékenyen reagál a jelennel foglalkozó, nemzetközileg elismert filmekre, jól jelzi Mohammed Bakris Dzsenin, Dzsenin (2002) című alkotására adott reakcióik. A film egy, a Jordán nyugati partján, Dzseninben fekvő palesztin menekülttábor elleni izraeli támadást dolgozott fel. Vagy az aktuális Golden Globe-győztes Mennyország most (2005), című alkotással kapcsolatos polémia, mely a palesztin öngyilkos merénylők jelenségével foglalkozik. Könnyen az a benyomás nyerhető, hogy tulajdonképpen csak egy igaz perspektíva létezik – nevezetesen a saját – és egy egyértelműen hamis perspektíva – a másoké –, amellyel szemben következetesen harcolni kell, hogy az antiexodus hatást csökkenteni lehessen.
Az, hogy az izraeli társadalom normalizálódik nemcsak Németországgal kapcsolatban, hanem a palesztin téma kapcsán is megfigyelhető. A háborúba belefáradt izraeli társadalmat jelenleg jóval kevésbé az oknyomozás érdekli, mint saját jóléte. Még ha Spielberg München című filmjébe interpretálható a palesztinok ügye és motívumai iránti megértés – maga a film alkalmatlan arra, hogy hosszú és kemény viták alapjául szolgáljon. Egy ellenfilm, egy úgy nevezett adekvát cionista válasz, mint az a Dzsenin, Dzsenin esetében történt, most nem várható.
origo.hu
Köcsögök, elküldtem őket a k.rva anyjukba, Dunába lökném az összeset - ez Magyar Péter véleménye a sajtóról
