Az 1967-es júniusi háborút követően Izrael számára egy sokáig be nem vallott, hatalmas probléma keletkezett, mely ma gyors megoldást kíván. Amennyiben Izraelnek, tekintettel a zsidók diaszpórában történt üldözöttségének történetére, zsidó nemzet-államnak kell maradnia, akkor semmi esetre sem maradhat egy kétnemzetiségű ország, ahol számszerűen folyamatosan növekszik az arab-palesztin lakosság. A palesztinok ugyanakkor, mint legitim jogokkal rendelkező nép nem vehetők semmibe, hiszen a zsidó nemzeti mozgalom és még inkább az államalapítás óta részét képezik az izraeli valóságnak. Tetszik, vagy hem tetszik, de a zsidó történelem és valóság meghatározó tényezőivé váltak. Ez természetesen fordítva is igaz, Izrael a palesztin valóság meghatározó tényezője. Pontosan ez a két vitatkozó fél egzisztenciális függése nyújthat komoly esélyt arra, hogy a jövőben komoly esélye legyen a megegyezésnek és a békének. Azt ugyanakkor nehezen lehet meghatározni, addig mennyi idő telik még el – írja a Die Zeit hasábjain Joschka Fischer az izraeli kormányfő portréját rajzoló írásában.
A volt német külügyminiszter úgy látja, Izrael 1967 óta tartó területi expanziója nem volt kivitelezhető a saját kárukra bekövetkező demográfiai összetétel változása nélkül. Ezzel azonban a jövőre tekintettel nem csak Izrael zsidó karaktere kérdőjeleződött meg, hanem maga az izraeli demokrácia is, hiszen a nem túl távoli jövőben egy kisebbségnek kellett volna a többséget uralnia. Az izraeli jobboldal pártjainak és Ariel Saronnak a palesztinokkal zajló osloi és Camp David-i tárgyalások éveken keresztül elfogadhatatlanok voltak és éppen ezért egyet jelentett a kiátkozással. „Nincs visszatérés Oslo-hoz!” – hangzott Saron hivatali idejének kezdetének egyik központi üzenete. S a másik pedig úgy, hogy „Nincsenek tárgyalások, amíg tart a terror!”
Hatalomra jutását követően az izraeli jobboldal értelmes része a stratégiai elemzések után arra a következtetésre jutott, amit a baloldal már régebb óta tényként könyvelt el: egy független, életképes palesztin állam létének elismerése szükséges, hogy így megakadályozható legyen Izraelben a többség előre látható eróziója. A baloldal azonban a helyes politikai elemzés megvalósításába bukott bele, részben saját hibái, részint a palesztin terror okán, s nem utolsó sorban Jasszer Arafat miatt. Egyre inkább világossá vált az izraeli jobboldal és a Likud értelmes része számára, hogy Izraelnek egy alapvető stratégiai döntés meghozatalára van szüksége, ami éppen a nemzeti oldal számára különösen fájdalmas lesz: egy kétnemzetiségű Izrael, vagy egy palesztin állam. Ariel Saron átalakulása az egyik legvitatottabb politikusból egy államférfivá és a közel-keleti politika egyik központi figurájává éppen e kérdés megválaszolásával kapcsolható össze. Nevezetesen – még, ha sok feltételes móddal és kibúvóval megtűzdelt – igenjével, a palesztin állam létjogosultságának elismerésével – írja Fischer.
(Die Zeit)
origo.hu
Összeverték a románok, mert magyar - videó
