Elképzelhető, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa kemény szankciókkal sújtja Iránt, miután Teherán nem volt képes országa „békés szándékairól” és tisztességes tárgyalási készségéről meggyőzni a nemzetek közösségét. Először azonban egy határozat fog születni, amelyet az Egyesült Államok is támogatni fog, s ami – legalább is közvetve – kapcsolatba hozza az izraeli és iráni atomprogramot. Egyiptom és a többi arab állam nyomására a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA) határozatban atomfegyvermentes övezetté kívánja nyilvánítani a Közel-Keletet – írja a Der Spiegel.
Eszerint az iráni probléma megoldásához komolyan hozzájárulna, ha a Közel-Kelet tömegpusztító fegyverektől és hordozóiktól mentes övezetté válna. Ezzel Izraelt szólították meg, amely mindeddig sem nem cáfolta és nem is erősítette meg az atomfegyver birtoklásának tényét. Mivel Izrael nem írta alá az atomfegyverek elterjedését tiltó szerződést, ezért az ország atomközpontjaiban nem került sor nemzetközi ellenőrzésekre. Legkésőbb 1986 óta létezik bizonyítéka az izraeli atomarzenálnak – írja a lap. Akkor hozta nyilvánosságra Mordechai Vanunu, a dimonai atomkutató központ egykori technikusa a reaktor katonai titkait.
Az atomfegyver végső bizonyítékával azonban még senki sem állt elő, és ezt a kérdést még egyik izraeli kormány sem volt hajlandó cáfolni vagy megerősíteni. Azonban alig van valaki, aki kételkedne abban, hogy Izrael atomhatalomnak számít. John F. Kennedy óta minden amerikai elnök engedélyezte a zsidó állam előrelépését atomprogramja területén – írja Michael Karpin izraeli újságíró a közelmúltban e témában megjelent könyvben.
Izrael külpolitikájának egyik központi eleme az úgynevezett „nukleáris kétértelműség”, ami egyrészt az ellenséges országok elriasztását célozza, másrészt a baráti nemzetek számára ad lehetőséget a jó kapcsolatok fenntartására.
Tel-Aviv már a nyolcvanas években megfogalmazta atomdoktrínáját, miszerint „Izrael nem tűr nukleáris fegyvert a térségben”. Ezek nem üres fenyegetések: Menahem Begin 1981-ben utasította légierejét, hogy mérjen csapást az iraki reaktorra, az Osirakra, mely Bagdadtól északra helyezkedett el. Begin azután határozott a légicsapásról, miután a diplomáciai kísérletek nem vezettek eredményre.
Arra az esetre, ha az Egyesült Államok katonai intervencióval reagálna Irán nukleáris fegyverkezésére, Karpin szerint Izrael már megtette a politikai előkészületeket. Egy esztendővel ezelőtt George Bush levélben biztosította Ariel Saront arról, hogy elismeri Izrael fegyveres önvédelmének jogát. Az amerikai elnök ezzel világosan üzent Teheránnak. Ráadásul létezik egy elvi egyetértés Izrael és az Egyesült Államok között, miként reagálhat Tel-Aviv a tömegpusztító fegyverekkel történő fenyegetésre. A megállapodást még 1998-ban Bill Clinton és Benjanim Netanjahu írta alá. Ebben az Egyesült Államok megértését fejezi, hogy Izraelnek – tekintettel az iráni fenyegetésre – védelmi kapacitásokat kell kiépítenie. E folyamat keretében 2003-ban Saron újrafogalmazta a Moszad feladatait – írja Karpin. Eszerint már nem az íróasztalra történő információtermelés, hanem a kommandóegységek felépítése és vezetése áll az első helyen. 2004-ben a Moszad háromszor annyi ügynököt toborzott, mint azt korábban tette. A Moszad lesz az első, amely a terepen történő akciókra felkészül – például az iráni atomlétesítmények elleni támadásra.
Az izraeli kormánynak nincsenek illúziói a gazdasági szankciók hatékonyságát illetően. Ugyan az iráni gazdaság könnyen sebezhető, külföldi befektetők nélkül az ország olaj- és gázipara tönkremenne, az energiahordozó-kivitel adja a devizabevételek kétharmadát. Ugyanakkor az ország benzinfogyasztásának harmadát kénytelen importálni, mert nem rendelkezik elegendő olajfinomító kapacitással. Ezért például egy benzinbeviteli tilalom komoly nyomást gyakorolhat a rezsimre. Egyedül a szankciók azonban nem kényszeríthetik térdre Iránt, mint az eddigi amerikai embargók története is mutatja.
(Der Spiegel)
origo.hu
Teljesen máshogyan beszél nyilvánosan és a magánbeszélgetéseiben Magyar Péter a nyugdíjasokról
