Ami a berlini Rütli iskolában történt, annak előzményei a német nagyvárosokban, s egyre inkább a kisvárosok gettósodási folyamataiban immár évtizedek óta ismertek. A tolerancia zászlaja alatt az önkormányzatokban az integráció szöges ellentéte zajlott le. Ott olyan területen kívüli övezetek jöttek létre, ahol egy töröknek alig kell a németországi közösségi lét szokásaihoz jobban idomulnia, mint például Isztambulban.
Kritika azonban még véletlenül sem szólalhatott meg, a külföldiekről folytatott viták megmondóemberei azonnal mindenkire tüzelni kezdtek, hiszen szinte senki sem tud olyan intoleráns lenni, mint a tolerancia gondolatának főpapjai. Különösen a diákmozgalmakból kiinduló baloldal számára volt kiemelten fontos az idegen kultúrák importján keresztül megvalósítani kívánt elnemzetietlenítés program, amivel a németek németségét a lehető legminimálisabbra kívánták zsugorítani – véli a szerző. A polgári pártok, melyek 1968-ban elveszítették a viták irányítását, túl gyengén védekeztek ez ellen, mert nem kívánták, hogy „idegenellenesség” vádjával állítsák pellengérre őket, inkább homokba dugták a fejüket.
Az a dogma, miszerint minden jó lesz, ha feladják a saját értékeiket és a rendszer toleráns és tekintélyellenes lesz, nem csak a külföldi politikában vált uralkodóvá. 1968 után a haladó szellemek Németországban mindent megpróbáltak lecsiszolni, ami a szemükben csak távolról is uralmi viszonynak tűnt. A szerencsétlen helyesírási reform is ebből a gondolatkörből táplálkozik.
A tekintély akkor vált problémává, amikor a ’68-as generáció tagjai tanárokként jelentek meg az iskolákban. Az általuk elhintett tekintélyellenes szellem, amely az iskolák gyengüléséhez és lepusztulásához vezetett, most is sokkolja a nyilvánosságot. A diákokkal szembeni követelményeket minimalizálták, az úgynevezett másodlagos erényeket (szorgalom, megbízhatóság, – a szerk.) kitörölték a szótárból. Az a tekintélyvesztés, amely miatt most a tanárok panaszkodnak, elődeik programjához tartozott a társadalom felszabadításáért folytatott küzdelemben. E forradalom gyermekei közé tartoznak az immár alig „beiskolázható” fiatalok, akik a polgári együttélés szabályait már csak azért sem becsülheti, mert erre senki sem tanította őket.
A külföldiek gettóinak fiataljai drasztikusan tárják a németek elé, hová vezet a liberalizmusként eladott engedékenység. Minden, ami a németországi fiatal törökök, arabok és afrikaiakról tudható, a világukban a tekintélytisztelet komoly szerepet játszik – legyen szó az apáról vagy a bandavezérről. Az iskola azonban olyan kevés tiszteletet csepegtet beléjük, mint a többi állami intézmény, mely szintén csak védekezni képes. Kinek kellene egy olyan államot és annak képviselőit tisztelnie, akik elsődlegesen az önmarcangoló kétséget és az önfeladást testesítik meg. Azon fiatal muzulmánoknak, akiknek vallása terjedőben van, figyelmét az sem kerüli el, hogy a nyugati-keresztény kultúrát mennyire sarokba szorítják Németországban.
Az integráció csak akkor sikerülhet, ha arra az integrálandók számára is megéri törekedni. Ha a szülők nem tudják, vagy nem akarják biztosítani, akkor az államnak kell gondoskodnia a teljes iskola képzésről, hogy így nyíljon meg a külföldi gyerekek előtt a teljes polgári élet lehetősége. Az a közöny, amivel Németország mindmáig a rosszul képzett és ezért munkanélküli fiatal proletariátushoz viszonyult, az az igazi botrány – írja a német lap. Az államnak azonban azt is érzékeltetnie kell, függetlenül a fiatalok származásától, hogy nem hajlandó a civilizált együttélés szabályainak megsértését minden további nélkül tudomásul venni.
(Forrás: Frankfurter Allgemeine Zeitung)
origo.hu
Hankó Balázs: A kormány mindent megtesz azért, hogy a 13. havi nyugdíj rendelkezésre álljon
