Napjainkig éles viták folynak arról, hogy a nyugati baloldalra milyen hatást gyakorolt az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc. 1945-öt követően a kommunista pártok megerősödése nemcsak közép-kelet európai jelenség volt, hanem Olaszországban és Franciaországban is több mint 20 százalékos eredményeket értek el, de kormányzati szerepet ennek ellenére nem kaptak. Először az 1953-as kelet-berlini felkelés leverését követően merült föl sokakban, hogy mégsem a Szovjetunió a követendő modell, de az igazi törést ’56 hozta el.
A nyugati baloldal azonban már a szabadságharc napjaiban is elég furcsa magatartást tanúsított az események iránt. A Washington Timesban pár évvel ezelőtt megjelent publicisztikában úgy fogalmazott, hogy a nyugati baloldal, amely a „jó ügyet” kereste már egy ideje, nem állt a magyar forradalom mellé. Kétség sem férhetett az ügy nemességéhez, a baloldal mégsem állt ki a magyarok mellett, ahelyett ők inkább az egyiptomi diktátort, Abdel Gamal Nasser ezredest támogatták a szuezi válságban.
Visszaestek a kommunisták
A szabadságharc sok nyugati baloldali értelmiségi szemét nyitotta fel, akik nem voltak tisztában a létező szocializmus igazi természetével, ugyanakkor szertefoszlatta a kommunista rezsim elnyomása alatt álló többi nép illúzióit a nyugati országok felszabadító missziójáról. A szabadságharc kommunista ideológiát romboló erejét jól mutatja, hogy míg az 1956 januárjában tartott franciaországi parlamenti választásán a kommunisták több mint 5,5 millió szavazatot kaptak, addig 1958-ban már kevesebb mint 4 milliót.
Szabó Ferenc neves jezsuita eszmetörténész szerint a nyugati kommunisták és baloldali értelmiségiek jó része még az 1956-os magyar szabadságharc eltiprása után sem ébredt fel, és a Szolzsenyicin által írt GULAG-ot is csak pamfletnek tartotta. A kommunizmus fekete könyvének az eredeti francia kiadása alkalmával (1997), majd az olasz fordítás megjelenésekor (1998), végül a magyar fordítás kiadásakor (2000) egyaránt heves viták zajlottak: kommunisták és baloldali értelmiségiek még ekkor is tagadni vagy kendőzni akarták a világkommunizmus 100 millióra tehető áldozatainak számát, a kommunizmus rémuralmának és elnyomásának bűncselekményeit.
„Nincs veszélyesebb ember”
„Elsősorban 1956 utáni nyugati tapasztalataimra hivatkozom, amikor azt állítom, amit Szolzsenyicin is kiábrándultan élt meg nyugati számkivetése idején: a Nyugat nem ismeri a kommunista rendszert, de még az úgynevezett valós szocializmus igazi arcát sem.” Szolzsenyicin írta a homo sovieticusról: A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. (. . .) A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret.
A forradalom és leverése ugyanakkor a kommunista ideológia óriási erkölcsi hitelvesztését és befolyásának visszafordíthatatlan meggyengülését is eredményezte az egész világon. 1956 után nem lehetett többé nem tudomásul venni, hogy a Szovjetunióban és a fennhatósága alatt álló országokban fennálló rendszerek valójában népellenes, korrupt és életképtelen totalitárius diktatúrák. A magyar forradalom nemzetközi hatása végső soron a Szovjetunió és az egész keleti blokk válságát és bukását okozta.
