Tusk lengyel kormányfő azt mondta, országának az euró most abszolút nem vonzó. Egyetért?
– Bennünket a szerződések kötnek. Az euróövezeti csatlakozásra megvan az útitervünk. Ráadásul a felkészülés a csatlakozásra jót tesz a lengyel gazdaságnak. De a jelenlegi helyzet miatt kockázatos lenne évszámot kitűzni, hiszen nem láthatjuk előre, mi lesz az euróövezettel. Ez kicsit olyan, mint amikor úgy ugranánk bele egy medencébe, hogy nem tudjuk, mennyi víz van benne. Azzal viszont nem értek egyet, hogy abszolút nem vonzó.
– Ön 1972. január 17-én született Varsóban. E napon emlékeznek a lengyel főváros 1945-ös Mijére?
– Mi a második világháborúban a szövetséges hatalmak oldalán álltunk. Ennek ellenére még mi is birkózunk a megfelelő jelző megtalálásával. Sokunk szemében az oroszok nem felszabadítók voltak, csak helyet cseréltek a megszállókkal. De segítettek abban, hogy harcoljunk az ellenséggel. Ez óriási dilemma. A kommunista időkben Varsó felszabadulásának nevezték, és nemzeti ünnep volt. Ma nem ünnep, és nem is nevezzük felszabadításnak. Varsó a felkelés után romokban hevert. Sztálin pedig kivárt, majd a szovjet csapatok a romokba vonultak be.
– A lengyel–német viszonyt átszínezi még a háborús emlékezés?
– Ez mindenkinek ott van a fejében. Holott kitűnőek a németekkel fenntartott kapcsolataink. De a németek és a szovjetek lengyeleket, családunk tagjait ölték meg. Az oroszokkal is remélhetőleg nagyon jók lesznek a kapcsolatok, de ott lesz a történelmi „poggyász”.
– A baltiakkal jó a viszony?
– Nem. Litvániával történelmi problémáink vannak, s úgy látjuk, hogy az ottani nagy lengyel diaszpórát diszkriminálják, amiről nem hajlandók velünk tárgyalni. A Lengyelországban élő litvánoknak sokkal jobb a helyzetük. Hasonló a szituáció, mint amit önök élnek meg a szlovákokkal. Az ott élő lengyeleknek például litván módon kell átírni a nevüket, és az így szerepel a hivatalos dokumentumokban is. Számos lengyel nyelvű iskolát zárnak be. A litván közigazgatásban sem lehet lengyelül beszélni. A másik két balti országgal kitűnőek a kapcsolataink. Ugyanaz a véleményünk az unióról, Oroszországról, az energiaellátásról, és nincsenek történelmi ellentétek sem.
– Ön Varsóban egyetemen oktatja az uniós integráció elméletét. Mit gondol José Manuel Barroso beszédéről, amelyben azt javasolta, hogy az EU lépjen előre a nemzetállamok föderatív uniója felé?
– Ami most van, az nem föderáció, de van számos ilyen vonása. Közös állampolgárság, valuta stb.
– Nem gondolja, hogy Václav Klaus cseh elnök joggal támadja a föderatív unió felé haladást?
– Attól függ, hogy milyen föderációt akarunk.
– Ő attól fél, Brüsszel centralizálja a döntéshozatalt, megfosztja a tagországokat az önállóságuktól.
– De nem gondolja, hogy a globalizáció már így is megfosztott bennünket bizonyos mértékben a szuverenitásunktól? A kérdés az, hogy milyen föderációra gondolunk. Amerikai, német típusú föderációra? Vagy valami teljesen újra? Ha Barroso szuverén államok föderációjára gondol, akkor ám legyen. De ha arra gondol, mint amire Guy Verhofstadt, az Európai Parlament liberális frakciójának vezetője, azaz a „népek föderációjára”, akkor baj van. Szerintem Klaus nem eléggé árnyalt érvelésében. Azt hiszi, hogy egy szuperállamot akarnak létrehozni, megfosztva a tagállamokat a szuverenitásuktól. De addig senki nem akar elmenni. Senki nem akar amerikai típusú föderációt. Amiről Barroso beszél, az ma már valóság. Ezért mondta neki Verhofstadt, hogy semmi újat nem mondott föderációs beszédével.
– Úgy látja, hogy Magyarország irányában nagy a szolidaritás?
– Nem. Attól függ. Magyarország Lengyelországgal együtt az EU egyik legnagyobb haszonélvezője. Ha elmegy vidékre, azaz Budapestet vagy Varsót elhagyja, látja, a legtöbb építkezés uniós pénzből folyik. Ha tehát így kérdez arra, hogy van-e Magyarországgal szolidaritás, azt felelem: igen. De ha azt kérdezi, a magyar kormány minden döntésével van-e szolidaritás, a válaszom az, hogy nem. A baloldal túlzottan üti az Orbán-kormányt. Naponta és minden alkalommal.
A teljes interjút a Magyar Nemzet keddi számában olvashatják.
