Mi vezette a bostoni robbantókat?

A New Yorker sokat támadott írásából kiderül, mi vezethetett ahhoz, hogy a Carnajev testvérek halálos bombával támadjanak választott hazájuk ellen.

A New Yorker magazin cikkét már az előtt heves támadások érték, hogy egyáltalán megjelent volna. A kritikusoknak a lap borítójával akadt problémájuk, mely jóképű szívtipróként ábrázolja a bostoni merénylet egyik elkövetőjét, Dzsohar Carnajevet. Felháborodott olvasók mondták le előfizetésüket, bostoni újságosok kijelentették, nem rendelnek a „vétkes” számból, mivel szerintük a borító mélyen megsérti az áldozatok érzéseit azzal, hogy az ötszörös gyilkost ilyen „pozitív” fényben ábrázolja. Mások (például a Slate magazin szerkesztői) szerint azonban a felhasznált fotó telitalálat, hiszen remekül illusztrálja a bostoni robbantás tragédiáját, ahol nem távolról érkezett fanatikusok követtek el szörnyűségeket, hanem két olyan fiú, aki sokkal inkább volt amerikai, mint bármi más.

Az „angyali” Dzsohar képe azért is jó választásnak tűnik, mert a legtöbb ember így emlékezett a későbbi bostoni robbantóra, derül ki Janet Reitman írásából. Visszatérő mozzanat, hogy a barátok meglátják a tévében a fiatalabb gyanúsított arcát, fel is ismerik benne osztálytársukat, akivel egy hete még együtt buliztak, de egyszerűen nem hisznek a szemüknek. „Dzsohar nem lenne képes ilyesmire” – állítják páran még ma is. Jahar, ahogy amerikai barátai nevezték, remek jegyeket kapott, tisztelte feljebbvalóit, nem bántotta a kisebbeket – egyszerűen mintadiák volt. Tanárai a bevándorlás pozitív példáját látták benne. „Beszélgettem vele egyszer a múltjáról, és arról áradozott, milyen hálás, hogy itt lehet Amerikában. Ez volt benne olyan kedves nekem: egy kölyök, aki a háborús övezetből érkezett, és most kihasználja, amit ez az ország nyújtani tud neki, és új életet kezd nálunk” – emlékezett vissza Larry Aaronson történelemtanár.

A felszín alatt azonban komoly konfliktusok húzódtak meg. Szülei, akikkel gyermekkorában közeli kapcsolatban állt, csalódtak az egyre kevesebb munkát és pénzt jelentő amerikai életben, és előbb elváltak, majd hazatértek Dagesztánba, egyedül hagyva a huszonéves fiúkat. Az anya még távozása előtt egyre inkább az iszlámba menekült a kudarcok elől – munkahelyén, a szépségszalonban nem volt hajlandó férfiakat kiszolgálni, így hamarosan kirúgták – és új érdeklődését nagyobb fiának, a szintén boldogtalan Tamerlannak is átadta. A fiú országos bokszbajnoki címről áhítozott, és kifejezetten tehetséges öklözőnek mutatkozott, egy rivális harcos edzője azonban beárulta a szövetségnél, hogy nincs állampolgársága, így nem indulhatott a bajnokságért. Céltalan életének a próféta tanai adtak irányt: egyre többet imádkozott, hosszú szakállat növesztett, majd végül a bokszot is feladta, mivel „egy muszlim nem üthet meg egy másik férfit”. Érdeklődése gyorsan radikális fordulatot vett: a kocsik és a divatos ruhák helyett szeptember 11-ről szóló összeesküvés-elméleteket és dzsihádra buzdító szónokokat hallgatott az interneten.

Eközben a korábban a beilleszkedés mintapéldájának tartott Dzsohar is egyre kevésbé találta a helyét. Nem érezte magát amerikainak, de csecsen örökségéről is csak halvány sejtései voltak. „Megdöbbentett, mennyire keveset tudott Csecsenföldről – fogalmazott Brian Williams, az iszlám tudományok szakértője az egyetemen, ahová a fiú járt. – Fogalma sem volt az egészről”. Dzsohar egyre inkább bátyjától és az internetről szerezte be információit, melyek Amerika ellen hangolták. „Van egy nagy baj ezzel a csoporttal: hiányzik az alapvető történelmi háttér vagy bármilyen háttér, melyben megtalálhatnák magukat. Így marad a fű és az internet, ahol könnyű kiválogatni azokat a »tényeket«, amelyek beleillenek kontextust vesztett világképükbe” – magyarázza Aaronson. „Egy évtizede vagyok itt, és máris elegem van” – vallott Dzsohar a Twitteren érzéseiről.

Az események ettől kezdve egyenesen mutattak a tragikus délután irányába. Dzsohar befejezte a gimnáziumot, és ösztöndíjat kapott a Dartmouth-i egyetemre, ahol előbb mérnöknek, majd biológusnak tanult, de kevés sikerrel. A középszerű iskola nem kötötte le túlságosan a figyelmét, legtöbb idejét füvezéssel töltötte, ráadásul a több tízezer dolláros diákhitel is a vállára nehezedett. Bátyja, Tamerlan eközben hat hónapot töltött Dagesztánban, ahol megpróbált csatlakozni a helyi iszlamista erőkhöz – sikertelenül. „Menj haza, ez nem a te harcod!” – mondta vezetőjük a drága amerikai ruhába öltözött „szabadságharcosnak”. A fiú ezután a globális dzsihád felé fordult. Februárban beszerezte a robbanóanyagot, és letöltötte az al-Kaida „magazinját”, az Inspire-t, melyből megtanulta, hogyan készítse el a bombákat. Márciusban a testvérpár egy helyi lőtéren készült a „nagy napra”. Április ötödikén beszerezték az elektromos alkatrészeket. „Ha megvan a tudás és az akarat, már csak a cselekvés hiányzik” – írta Dzsohar április hetedikén a Twitteren.

Április tizenötödikén felrobbantak a bombák, a többit pedig már ismerjük. Amerika azóta is keresi a válaszokat: ki radikalizálta a Carnajeveket, benne volt-e az al-Kaida keze a dologban, és így tovább. A választ azonban valószínűleg sosem fogják megtalálni. „Folyamatról kell beszélnünk inkább, nincs egyetlen gyújtópont. Ezek az emberek egyre inkább egyedül érzik magukat, nem találják a helyüket, a kapcsolatot a környezettel. Dzsohar életében számtalan dolog nagyon nem ment jól” – magyarázza Tom Neer terroristaszakértő. Egy dolog biztos: mire elfogták, Dzsohar láthatóan véglegesen meggyűlölte a helyet, amely az elmúlt tíz évben az otthonát jelentette. „B meg, Amerika!” – írta a hajó falára, amelyben utolsó szabad óráiban bujkált.

(The New Yorker, Newyorker.com)