Az utóbbi időkben egyre jobb hírek érkeznek a válság sújtotta spanyol gazdaságból, mivel mind az export, mind a bővülés terén sikerült kilépni a recesszióból. A 2011 óta hatalmon lévő jobbközép Mariano Rajoy vezette kormánynak sikerült elérnie azt, amit a korábbi baloldali kabinetnek nem, így még mindig meggyőző fölénnyel vezeti a népszerűségi mutatókat. A legfrissebb felmérés szerint a Néppárt (PP) 35, a Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) 27, míg a többi kisebb baloldali párt együttesen 20 százalékon áll.
A The Atlantic folyóirat egy hosszabb elemzésben mutatta be, hogy a dél-európai állam hogyan jutott el a csőd közeléből a viszonylagos konszolidációig. Spanyolország gazdasága már Franco diktatúrája idején is erősen függött az ingatlanpiaci fejleményektől és az építőipar teljesítményétől, miközben Nyugat-Európa többi gazdasága a második világháború után a feldolgozóipar szárnyalásától tudott hihetetlen növekedést felmutatni. A spanyol gazdaság ezen egyedisége a diktatúra lezárulását követően is megmaradt, az ingatlanpiaci buborék keletkezését erősítette az európai pénzügyi szektor likviditásbősége is.
Ez a stratégia azonban működött, mivel bár az 1980-as években a munkanélküliségi ráta még 20 százalék fölött volt, de a dél-európai állam egy szegény és fejletlen országból a kontinens egyik legmodernebb országává vált. Az 1990-es években Spanyolország évente több mint négyszázalékos bővülést produkált, és a 2000-es évek közepére a munkanélküliségi ráta is egy számjegyűre csökkent. A gazdaságot ismételten az ingatlanpiac hajtotta, és 2007-re a saját tulajdonban lévő lakások és házak aránya elérte a 87 százalékot, míg az Egyesült Államokban ez a szám soha nem volt 70 százalék fölött.
A 2007-ben az amerikai másodpiaci jelzálogpiacon kezdődő válság rövid idő alatt begyűrözött az ibériai országba is, ami egyben magával rántotta az ország gazdaságát is. Az akkor regnáló szocialista Zapatero-kabinet Európában a legnagyobb ösztönzőcsomaggal élt a válságot tompítandó, de ennek eredménye 2010-re csupán egy stagnáló gazdaság lett, valamint a költségvetési deficit és az államadósság elszállása.
A spanyol belső problémák jelentőségét növelte, hogy az európai vezetők a görög adósságválság eszkalálódásától tartva egyre nagyobb esélyt adtak annak, hogy az euróövezet szétesése miatt az egész II. világháború után kialakult jóléti rendszer egyik napról a másikra megszűnik. Éppen emiatt a Zapatero-kabinet mind a nemzetközi pénzpiacok, mind az euróövezeti vezetők részéről óriási nyomás alá került, hogy csökkentse a magas kiadásait.
A szocialista kormány belevágott a költségek megvágásába, aminek a legfőbb áldozatai a közszféra dolgozói és a nyugdíjasok voltak, pont azok a rétegek, amelyek körében a PSOE támogatottsága a legnagyobb volt. A megszorítások a munkanélküliségi ráta elszabadulását is magukkal hozták, így a gazdaság ismételten recesszióba süllyedt. A 26 százalékra növekvő állástalansági ráta azonban szakértők szerint abból a szempontból nem tekinthető mérvadónak, hogy a feketegazdaság aránya egyes számítások szerint a GDP 20 százalékra tehető.
A Zapatero-kabinet 2011 végéig húzta, amikor egy előre hozott választáson 2004 után ismételten a konzervatívok vették át a kormányrudat egy meglehetősen nehéz helyzetben. A Mariano Rajoy vezette néppárti kormány még keményebb megszorításokba kezdett, hogy a dél-európai államnak sikerüljön elkerülnie a nemzetközi pénzügyi intézményekhez való fordulást. A súlyos válság ellenére a külső szemlélő számára Madrid vagy Barcelona utcáin nehéz megtalálni a nyomor jeleit. „A görögök sztrájkolnak, míg a spanyolok a tengerpartra mennek” – erről már egy átlagos ibériai állampolgár beszélt.
2013 szeptemberében a jobbközép nagyon jó hírekkel szolgált a közvélemény számára: az export értéke nyolc százalékkal nőtt, a kötvényhozamok folyamatosan csökkenek, míg a gazdaság három év után növekedésnek indult. Rajoy a La Vanguardiának arról beszélt, hogy a válság már történelem, azonban a többség számára ez az apró elmozdulás még nem érezhető.
Az elmúlt időszak egyik legüdvözítőbb fejleménye, hogy a spanyol gazdaság elmozdult arról a pontról, hogy a lehetőségeket az ingatlanpiac aktuális helyzete határozza meg. A dél-európai állam az exportvezérelt fejlődés útjára lépett, amit jól bizonyít, hogy egy év alatt kilenc százalékkal nőtt a külpiacra termelő cégek száma. A spanyol példa egyértelműen mutatja, hogy érdemes a kilábalás fájdalmas útjára lépni, mivel egy fenntartható növekedés alapjait teremtheti meg a korábbi buborékgazdaság helyett.
