Ezekben a napokban húsz éve, hogy az orosz fejlődés újabb válaszúthoz érkezett. A Szovjetunió felbomlása után két évvel két hatalmi erőközpont feszült egymásnak. Két civilizációs, gazdasági és politikai modell, a lágyabb, szociálisan érzékenyebb átmeneté és az azonnali, sokkoló kapitalizmusé, a parlamenti és az elnöki típusú berendezkedésé. Végül az utóbbi győzedelmeskedett, miután Borisz Jelcin szétlövette a parlamentet. Lövedékek füstjében, lánctalpak csikorgása közepette rakták tehát le a mai rendszer alapjait. Az új rend legitimációját erősítendő a média a visszarendeződést akaró „vörös-barna” puccsisták és a demokrácia védelmezőinek küzdelmeként állította be a történteket. Vlagyimir Bondarenko irodalomkritikussal, publicistával, a kommunista Gyeny akkori főszerkesztő-helyettesével, a moszkvai „Fehér Ház” egykori védőinek egyikével beszélgetve azonban kiderül, az ostromlott parlamentben nem fasiszták és kommunisták, jóval inkább lánglelkű idealisták néztek farkasszemet a tankokkal.
– Ön nem volt képviselő, húsz éve mégis a parlament védelmére sietett. Miért döntött úgy, hogy vállalva minden kockázatot, bemegy a körülzárt épületbe?
– Nem konkrét személyeket támogattunk. Nem az alelnök Alekszandr Ruckoj, vagy a parlamenti elnök Ruszlan Haszbulatov védelmére siettünk. Az első szabad posztszovjet parlamentet próbáltuk megvédeni. Azért voltam ott, mert a középkori orosz állam népgyűlésének, a vecsének a hagyományában gyökerező parlamenti köztársaság mellett tettem le a voksot. Higgye el, a képviselőházhoz sietők azokban a napokban nem küldötteket vagy pártokat védelmeztek, hanem a szabad választások jogát. A szabadságot! A jelcini ostrom mai védelmezői elfelejtik, hogy 1991 augusztusában a puccsisták ugyanezzel a Legfelső Tanáccsal, s ugyanezekkel a képviselőkkel álltak szemben. Manapság 1991 augusztusára valahogy nem illik emlékezni, mégpedig azért, mert a történtek átgondolásakor elkerülhetetlenül 1993 októberénél lyukadunk ki. A puccsisták azonban nem merték lövetni a parlamentet, míg a diktátor Jelcin nem riadt vissza ettől sem. Azokban a húsz évvel ezelőtti napokban rakták le az autoriter elnöki rendszer alapjait, amelyben a duma nem több, mint a Kreml bábja. Putyin ma csak él a jelcini autoriter „vívmányok” adta lehetőséggel. Én és a szabadságszerető barátaim akkor azt is éreztük, hogy Jelcinnel egy flegma, korrupt hatalom veszi át Oroszország irányítását. A kriminális-feudális rend egyfajta változata köszönt be. Ezért aztán a parlament védelmére egyaránt siettek jobboldaliak, baloldaliak, liberális demokraták és konzervatívok. Egy dolog kötötte össze őket, a parlamenti berendezkedés igenlése. Ne felejtsük el, hogy ez a Legfelső Tanács komoly felhatalmazással bírt, ami rettenetesen bőszítette Jelcint és körét. Ez a parlament sohasem volt a Kremlből irányítható szavazógépezet. Még az ostrom napjaiban is elkeseredett viták folytak a legkülönbözőbb kérdésekben. Életem nagy élménye, hogy újságíróként a Legfelső Tanács olyan vezetőinek a társaságában szólhattam a védőkhöz a képviselőház erkélyéről, mint Ruszlan Haszbulatov vagy Szergej Baburin, vitatkozhattam és együttműködhettem Viktor Anpilovval, Alekszandr Barkasovval, Tyerehovval és másokkal. Saját szememmel láthattam, hogy a Legfelső Tanács maga az egymás közt kérlelhetetlenül vitázó, ám az országot egységben a jövő felé navigáló szabad, demokratikus és független Oroszország.