Két szent pápa: mi lapul a vaskos vatikáni dossziékban?

Mindkét szentté avatandó pápa ügyének több ezer oldalas dokumentációja van.

Egy átlagos szentté avatási ügynek nem feltétlenül tetemes a terjedelme, de jelen esetben mindkét pápa ügyének dokumentációja azért tartalmaz olyan sok adatot, mert „hihetetlenül szerteágazó volt a tevékenységük”, és sok tanút hallgattak meg ügyükben.

Kovács Gergely emlékeztetett arra: XXIII. János pápaságának jelentőségét leginkább az adja, hogy ő hívta össze a II. vatikáni zsinatot (1962–1965), és hiába volt mindössze öt évig a pápai trónon, korábbi egyházi működése meglehetősen gazdag. II. János Pál pápa pedig nagyon hosszú ideig volt a katolikus egyház vezetője, ami alatt több jelentős egyháztörténeti eseményt jegyeztek fel – tette hozzá.

Az okleveles posztulátor szólt arról is, hogy XVI. Benedek pápa idején kezdődött az a gyakorlat, amely szerint a boldoggá avatásokat helyi szinten hirdetik ki, a szentté avatási ceremóniák helyszíne azonban Róma. A két pápa esetében milliós részvételre lehet számítani, és az is bizonyos, hogy Magyarországról is sok zarándokcsoport érkezik majd az örök városba – mondta.

Megemlítette, hogy a szentté avatást egy 2007-es Sanctorum Mater kezdetű instrukció szabályozza, amelyet XVI. Benedek pápa tekintélyével megerősítve adott ki a Szenttéavatási Kongregáció (hivatalos néven: Szentek Ügyeinek Kongregációja). Alapvetően a II. János Pál pápa idején 1983-ban kiadott rendelkezésekhez kapcsolódik a 2007-es dokumentum – fűzte hozzá.

Az eljárásnak kétezer éves története van, az ehhez kapcsolódó intézményrendszer – élén a kongregációval – a XVI. században alakult ki.

Megemlítette, hogy a XX. században a szentté avatási eljárás némiképp megújult, ennek az volt az egyik oka, hogy az új tudományos módszereket, köztük a történettudományét beemeljék a folyamatba. A másik ok az volt, hogy a XVI-XVII. században kialakult hosszadalmas ügymenetet felgyorsítsák, erre pedig azért volt szükség, mert egyre több helyi közösség terjesztett elő szentté avatási kérést – magyarázta.

Mint mondta, két fontos szakasza van az eljárásnak, az egyházmegyei és a római. A helyi püspöknek nagyon nagy a felelőssége egy eljárás elindításában, ő döntheti el, hogy elindulhat-e a folyamat. A kezdeményező közösségnek kell állnia az eljárás költségeit, ami emlékeztet a peres eljárásokra, ahogy az is, hogy választanak maguknak egy posztulátort (szó szerint: kérelmező), aki az ügyvivője lesz továbbiakban az ügynek, és ő terjeszti elő a kérelmet a helyi főpásztor elé.

Kovács Gergely beszámolt arról, hogy a kérelmeket mindig a halálozás helyén nyújtják be, a két pápa szentté avatása esetében ez Rómát jelenti, így a posztulátorok a regnáló pápa apostoli vikáriusának (helynökének) nyújtották be a szükséges dokumentumokat. XXIII. János ügye annyiban tér el II. János Pálétól, hogy előbbi még a legújabb eljárási reformok bevezetése előtt indult el.

Elmondása szerint a helyi illetékes főpásztornak meg kell vizsgálnia az életszentség vagy a vértanúság hírét, majd erről tájékoztatja a Vatikánt. Ez azt a célt szolgálja, hogy ha van akadálya a folyamat elindításának, azt Róma közölje. Majd egy úgynevezett „nihil obstat”, azaz „nincs akadálya” nyilatkozattal jeleznek vissza a Vatikánból, ahol protokollszámot kap az ügy.

A helyi főpásztor az előírás szerint országa püspökeitől érdeklődik a szentté avatandó embert illetően, és ha elnyeri támogatásukat, rendeletben indítja el az eljárást, illetve felállítja az egyházmegyei szentté avatási bíróságot – mutatott rá.

Kitért arra is, hogy egyházmegyei szinten először két teológus cenzor vizsgálja meg a szentté avatandó kiadott írásait, hogy esetleg van-e bennük olyan elem, amely nem illeszkedik a katolikus tanításhoz. Utána egy legalább háromtagú történészbizottság összegyűjti és megvizsgálja az összes szóba jöhető dokumentumot az illetővel kapcsolatban.

Ezt követik a szentté avatási bíróság tanúkihallgatásai, amelyeken a cél az, hogy minél közelibb tanúkat, rokonokat, barátokat is megszólaltassanak eskü alatt. II. János Pál pápa esetében a dokumentáció jelentős részét a tanúkihallgatási jegyzőkönyvek teszik ki – állapította meg.

Az okleveles posztulátor kiemelte: az egész vizsgálati anyag ezután átkerül Rómába, ahol megvizsgálják az egyházmegyei eljárás szabályszerűségét. Ha mindent rendben találtak, akkor az ottani történészekből álló bizottság megállapítja, hogy teljes-e a dokumentáció, ha úgy látják, hogy igen, akkor a teológusok testülete az életszentség vagy a vértanúság megvalósulását értékeli.

Mint mondta, az addigi vizsgálatok összegzése, az úgynevezett pozíció megy a kongregáció „bíboros és püspök atyái” nevű testület elé, akik ha szintén kedvezően ítélik meg a szentté avatandó tevékenységét, akkor a pápa elé kerül az ügy.

Kovács Gergely utalt arra: a kongregáció bíboros-prefektus irányításával készül a pápának az adott pozíció összegzése.

Hangsúlyozta: egyedül a pápa ismerheti el egy ember életszentségét, kizárólag ő hozhat végső döntést a szentté avatásról, ugyanis több mint egy évezredes hagyomány alapján a pápa a szentté avatások legfőbb döntéshozója.