2011. november 27-én kezdődött és most – szombat este 7-kor egy Paskai László vezette pasaréti vesperás keretében – le is zárul a hét magyar ferences vértanú, Károlyi Bernát és társai boldoggá avatási eljárásának egyházmegyei szakasza, ezzel egyidejűleg pedig hivatalosan is Rómába költözik a procedúra.
A hét ferences vértanú – Hajnal Zénó, Károlyi Bernát, Kiss Szaléz, Kovács Kristóf, Körösztös Krizosztom, Lukács Pelbárt és Kriszten Rafael – 1944. és 1954. között életáldozatával tett tanúságot hitéről és emberszeretetéről. Hárman szovjet és jugoszláv csapatok, négyen pedig a kiépülő kommunista rendszer áldozatai lettek. Mártírhaláluk ideje arra a tíz évre esik, amikor a Magyarországot lerohanó, majd rabigába hajtó reguláris és partizáncsapatok, valamint a támogatásukkal kiépült rendszer számára az élet nem volt érték, más szóval – ahogy az alkalomhoz küldött ferences sajtóközlemény fogalmaz – amikor a kommunista rezsim még nem ismerte fel, hogy a vértanúk vére az egyház magvetése. „Krisztusért adták életüket, mentették az üldözötteket, kiálltak az egyházért, a kisemmizettekért. Emlékük és tiszteletük eleven rendtársaik és a hívek körében.”
Az elmúlt két évben 90 tanút hallgatott ki az egyházi bíróság, a történészbizottság pedig 600 oldal terjedelmű paksamétát állított össze; az összes dokumentumot az elkészültük után olasz nyelvre is le kellett fordítani. A vatikáni Szentté Avatási Ügyek Kongregációjához kerülő dokumentáció közel 3000 oldalt tesz ki, szeptembertől ott folytatódik az eljárás.
A Lánchíd Rádióban Lőcsei Virág kérdezte Kálmán Peregrin ferences szerzetest, a boldoggá avatási eljárás magyarországi felelősét.
A hét szerzetes közül a legismertebb Károlyi Bernát neve, így tehát vele fémjelzik a most indult eljárást. Károlyi 1892-ben született, 1913-ban tett ferences örök fogadalmat, pappá viszont csak 1945-ben szentelték. Az első világháború zárószakaszában tábori lelkészként tevékenykedett a fővárosban és Szécsényben. 1929-ben hittérítő munkára jelentkezett, és a kínai Paokingba utazott. Alapított egy missziós iskolát, betegeket, időseket ápolt, és szerkesztett egy 2000 szavas magyar–kínai szótárt, munkája elismeréseként 1936-ban a missziós terület második emberévé nevezték ki, de betegsége miatt két évvel később haza kellett jönnie. 1939-ben helyezték a pasaréti kolostorba helyettes vezetőnek, ott ferences újságot is szerkesztett. Kisvártatva kinevezték a kecskeméti rendház vezetőjévé (a kecskeméti zsidóság megmentőjeként tartják számon, emlékére fát is ültettek a városban), majd a pappá szentelése utáni évben a pasarétiek élére került. Még 1944-ben a rendházban rejtegette azokat, akik a nyilasok előli menekülésben hozzá fordultak segítségért. Ő bújtatta el Vörös János honvédelmi minisztert is. Demokráciaellenesség vádjával tartóztatták le, de kiengedése után elindult az 1947-es választásokon, ahol egyéni mandátumot szerzett a Demokrata Néppárt színeiben. Mivel elöljárói nem engedték, hogy politikai pályafutásba kezdjen, lemondott. 1948-ban nem jogerősen börtönbüntetésre ítélték, de le csak 1949 november végén tartóztatták (épp vásárolni ment óvodásoknak) és megkínozták. Vácott internálták, a börtönben halt meg 1954-ben. Jeltelen sírba temették Akik a börtönben találkoztak vele, úgy tartották, hogy „egy maroknyi mennyország volt a pokol kapujában”. Szerdahelyi Csongor, a Ferences Sajtóközpont vezetője úgy vélekedik, Károlyi lehet a képviselők védőszentje.
KÖRÖSZTÖS KRIZOSZTOM (1900–1944) „Nem akarjuk cserbenhagyni azt a népet, amely megszeretett minket, nagy áldozatot hozott, és akiknek minden bizalmuk az Isten után bennünk van. Ittmaradásunk valószínű következményeivel tisztában vagyunk ” – írta elöljárójának halála előtt. Október 28-án Újvidéken a partizánok végezték ki, mert a hívekkel maradt a meghurcolások idején.
KOVÁCS KRISTÓF (1914–1944) a lágerben is hamar megtalálta a beteg, szomorú embereket, akiket „ne aggódj, kis pajtásom” megszólítással biztatott. Kamarás Mihály atya, aki szemtanúja volt kivégzésének, egy történetet említ: sikerült egy alkalommal bort és ostyát hozatni a táborba misézéshez, amit Kovács Kristóf egy betegnek odaadott szíverősítőül. „Sic debuit esse” (Így kellett történnie) – ezek voltak utolsó szavai a kivégzés előtt.
HAJNAL ZÉNÓ (1900–1945) atya a Gyékényesre bevonuló bolgár partizánokat egyházi öltözetben várta, hogy a hívek a menetelés közben is láthassák, van mellettük pap, tudnak gyónni. Egy katona – látva a ruhát – az árokba lőtte a helyi plébánossal együtt.
KISS SZALÉZ (1904–1946) naplójában 17 évesen előre megírta, hogy a vértanúság útjára lép. 1946-ban azért ítélték halálra, mert nem törte meg a gyónási titkot. Mindszenty József mondta róla: „A magyar vértanúpapok sorát Szaléz atya nyitja meg.” Sopronkőhidán végezték ki.
LUKÁCS PELBÁRT (1916–1948) a börtönpincében maga köré gyűjtötte azokat, akik rózsafüzért akartak imádkozni. A hangot meghallotta egy Ungvárról odahurcolt zsidó is, akivel Pelbárt atya egy harmadik társukkal új fejezetet nyitott a hírhedett Vilma királynő úti börtönpincében; nem panaszkodtak, nem jajveszékeltek, megbocsátottak és imádkoztak. Finn-Karéliába hurcolták, ott halt vértanúhalált.
KRISZTEN RAFAEL (1899–1952) pasaréti és Margit körúti házfőnök is volt, 1950-ben a hatvani kolostor elöljárója, az üldözött zsidók és a szegény családok támasza. Hatvanból hurcolták el. A téli hidegben egy szál kabát volt az összes börtönruházata, „pucér Krisztusnak” gúnyolta őt egy őr. Tüdőbajban halt meg, fogságban.
Csodás módon élte túl a délvidéki vérengzéseket, hét évtizeddel később, május 18-án viszont ferences társai után ment. Kamarás Mihály atya 71 éve szolgált papként.
