Péntek reggel van, hat óra. A cebui nemzetközi repülőtér kisgépes termináljánál állunk a helikopteres hangár előtt, ahol két férfi emelős kerekek segítségével épp kitol egy pöttömnyi légi járművet, egy harmadik pedig egy tekerhető karral üzemanyagot szív le egy hordóból. Én meglehetősen ideges vagyok, társam, Pavelcze László nyugodtabb, pedig neki nagyobb oka lenne az izgalomra. A Baptista Szeretetszolgálat vészhelyzet-kezelési igazgatója ugyanis repülni fog az ismeretlenbe – Biliran szigetéről kihozni a tájfun óta keresett magyar férfit és feleségét.
Egy nappal korábban, miután kiderült, hogy a férfi él, hatféle módját is megpróbáltuk a szigetre való bejutásnak, de egyik sem jött össze. Hajnalban kimentünk az Ormoc városába átvivő komphoz, de reménytelen volt feljutni rá – ötször annyian akartak jegyet venni, mint amennyi hely volt a fedélzeten. És onnan egyébként is még várt volna ránk vagy 150 kilométernyi, ismeretlen állapotban lévő út és egy híd Biliranra (később kiderült, hogy a híd is megrongálódott a tájfun miatt, és le van zárva). A komp után a parti őrség segítségét kértük, de nem tudtak hajót biztosítani, mint ahogy az ENSZ és a Fülöp-szigeteki katonaság sem tudott helikoptert biztosítani a magyar férfi evakuálásához – a gépeik mind Taclobanba voltak irányítva. Próbáltunk gyorshajót keresni, de amikor a tulajdonosok meghallották, hova készülünk, nem vállalták a feladatot. Végül egy magántársaság helikopterpilótája azt mondta, elviszi egy emberünket – a négyüléses kis gépen csak ennyinek volt hely, ha visszafele még két utast akarunk elhozni. Négy órakor már bent ült Pavelcze a helikopterben, amikor a pilóta számára is kiderült, hogy akiért megyünk, azzal nem tudunk kommunikálni, így nem fog minket várni egy megadott helyen, ezért leállította a hajtóművet. Érthető volt a döntés: ha tíz percnél tovább tart a keresés, már nem értek volna vissza sötétedés előtt.
Fél hétkor aztán felszállt a helikopter, és kezdetét vette a gyomorszorító izgalom. Nem lehetett ugyanis tudni, mi lesz a sziget lakosságának a reakciója, ha megjelenik fejük fölött egy helikopter – benne volt a pakliban, hogy az éhező emberek megpróbálnak élelmet zsákmányolni tőlük, vagy akár az is, hogy a szigetről menekülni akarók összetűznek afölött, kié legyen a két szabad hely. És persze a kétely: méterre pontosan tudtuk, hol lakik a magyar férfi, de azt nem, milyen állapotban van és kora reggel megtalálja-e őt a mentési szakember.
Egyórányi idegtépő várakozás után megszólalt a telefonom: Pavelcze műholdas készülékről hívott a megbeszéltek szerint, és annyit mondott: megvannak, minden rendben. Negyedórával később megint csöngetett: indulunk vissza. Nyolc óra negyvenötkor aztán leszállt a gép, és a huszonkilenc éves magyar fiatalemberrel és Fülöp-szigeteki feleségével együtt mi is fellélegezhettünk: sikerült, biztonságban vannak mindannyian.
A budapesti D. Gábor meglehetősen sokkos állapotban volt (a helikopterben is végig szorongatta hitvese kezét), de annyit elmondott, élete legdurvább élménye a tájfun és az azt követő időszak. Ő olvasta a közelgő viharról szóló híreket és megpróbált felkészülni, de a szigetlakók csak legyintettek: oda minden évben lecsap a tájfun, most sem lesz nagyobb baj. Nem volt igazuk: a sportcsarnokba menekülő emberek feje fölül elvitte a tetőt a szél, sokan megsérültek. Gáborék masszív otthona (a magyar férfi egy bérelt házban internetkávézót, karaokebárt és egy kis szállót üzemeltetett) összes ablaka betört, a vihar letépte és elvitte a fém tűzlétrát is. Utána talán még nagyobb lett a baj, az áram, ivóvíz, élelem és kommunikációs infrastruktúra nélkül maradt szigeten fosztogatások kezdődtek, egy férfit például három zsák rizsért öltek meg. Az emberek már délután háromkor elbarikádozták magukat felkészülve az éjszakákra. Gábor is úgy érezte, hogy az éhező bűnözők őt is hamar meg fogják találni, mert a helyiek minden idegenben gazdag amerikait látnak.
Délután megérkezünk Manilába, és a férfinek döntenie kell. Mivel a feleségének nincs érvényes útlevele, ezért ő nem jöhet addig, amíg nem készül el az okmány és nem kerül bele schengeni vízum. Gábornak megvenné a szeretetszolgálat a repülőjegyét, de ő úgy dönt, nem hagyja magára a feleségét.
– Ha együtt kibírtuk a tájfunt és az azt követő helyzetet, most nem válunk el egymástól – majd hazamegyünk ketten akkor, amikor neki is rendben lesznek a papírjai. Szeretem a feleségem, nem hagyom magára – mondja, és teljesen megértjük a döntését.
