Egyórányi idegtépő várakozás után megszólalt a telefonom: Pavelcze műholdas készülékről hívott a megbeszéltek szerint, és annyit mondott: megvannak, minden rendben. Negyedórával később megint csöngetett: indulunk vissza. Nyolc óra negyvenötkor aztán leszállt a gép, és a huszonkilenc éves magyar fiatalemberrel és Fülöp-szigeteki feleségével együtt mi is fellélegezhettünk: sikerült, biztonságban vannak mindannyian.
A budapesti D. Gábor meglehetősen sokkos állapotban volt (a helikopterben is végig szorongatta hitvese kezét), de annyit elmondott, élete legdurvább élménye a tájfun és az azt követő időszak. Ő olvasta a közelgő viharról szóló híreket és megpróbált felkészülni, de a szigetlakók csak legyintettek: oda minden évben lecsap a tájfun, most sem lesz nagyobb baj. Nem volt igazuk: a sportcsarnokba menekülő emberek feje fölül elvitte a tetőt a szél, sokan megsérültek. Gáborék masszív otthona (a magyar férfi egy bérelt házban internetkávézót, karaokebárt és egy kis szállót üzemeltetett) összes ablaka betört, a vihar letépte és elvitte a fém tűzlétrát is. Utána talán még nagyobb lett a baj, az áram, ivóvíz, élelem és kommunikációs infrastruktúra nélkül maradt szigeten fosztogatások kezdődtek, egy férfit például három zsák rizsért öltek meg. Az emberek már délután háromkor elbarikádozták magukat felkészülve az éjszakákra. Gábor is úgy érezte, hogy az éhező bűnözők őt is hamar meg fogják találni, mert a helyiek minden idegenben gazdag amerikait látnak.
Délután megérkezünk Manilába, és a férfinek döntenie kell. Mivel a feleségének nincs érvényes útlevele, ezért ő nem jöhet addig, amíg nem készül el az okmány és nem kerül bele schengeni vízum. Gábornak megvenné a szeretetszolgálat a repülőjegyét, de ő úgy dönt, nem hagyja magára a feleségét.
