Népharag követheti a tájfunt

Hatalmas a káosz a Fülöp-szigeteken a Haiyan után. A hatóságok tehetetlenek, az emberek egyre nyugtalanabbak.

– A Baptista Szeretetszolgálat munkatársai már tegnap a katasztrófa sújtotta térségbe értek. Velük utazott a Magyar Nemzet munkatársa, Lukács Csaba is. Az már jó hír, hogy sikerült veled kapcsolatot létesíteni. Egészen pontosan hol vagytok most?
– Igen, ez különleges szerencse. Cebu városában vagyunk a reptéren, és elképesztő káosz van. Föltorlódtak a segélyszervezetek, a média munkatársai, azok a hozzátartozók, akik próbálnak valamit megtudni a szeretteikről. Egész egyszerűen a logisztika meghaladja az itteni hivatalok szervezőkészségét. Nem lehet közlekedni, kihagynak a mobiltelefonok, elképesztő káosz van.

– Hová akartok eljutni?
– Megnyitották a katonai gépek számára Tacloban város repterét. Onnan viszik a segélyszervezeteket. Egy ilyen gépre próbálunk feljutni. Az első csoport elment, de a káoszra jellemző, hogy a felszerelésüket nem vihették magukkal. Tehát a térségben van körülbelül 25 belga és francia orvos, de azt, hogy a felszerelésükhöz hozzájussanak, még most próbálják megoldani. Elképesztő mennyiségű csapat érkezett: láttam egy 50 fős japán mentőcsapatot és spanyolokat is. A katonákat sem tudják bejuttatni a térségbe, akiknek az lenne a feladatuk, hogy legalább az utakat letakarítsák és a segélyszervezetek munkáját megkönnyítsék. Műholdas telefonon el tudtunk érni egy Taclobanban élő embert, aki előkészíti nekünk a logisztikát. Azt mondja, hogy semmit sem lehet kapni. Ha a boltok ki is nyitnak, azokban nincs semmi. Nagyon hiányzik az ivóvíz, az élelem és az áram – hogy például a telefonokat fel tudják tölteni. A mobilhálózatok sem indultak még újra Tacloban városában.

– Az élelmiszer- és ivóvízszállítmányokat be tudták már juttatni a katasztrófa sújtotta övezetbe?
– Nem, azok sem jutottak be. Most az első, amiben a katonák is próbálnak segíteni – de kevés sikerrel –, hogy legalább az orvosok, az egészségügyi személyzet és a gyógyszerek bejussanak. Úgy tudom, hogy hajókon próbálják elindítani, hiszen ez a szomszéd sziget, de a kikötőből semmi nem jut be a szárazföld belső részeibe. Tehát ha meg is érkeznek a szállítmányok a szigetre, az még nincs megoldva, hogy a beljebb lakó emberekhez is eljuttassák.

– Ott ahol most vagy, mit hagyott maga után a tájfun?
– Azok az épületek maradtak meg, amelyek betonból és téglából vannak. Errefelé nagyon kevés ember építkezik betonból és téglából, tehát a szél és a víz gyakorlatilag leborotválta a fa építményeket. Mindenhol kétségbeesett hozzátartozók vannak, mert Cebu reptere korábban megnyitott. Öntik be a repülőgépek a hozzátartozókat és a segélymunkásokat, akik innen nem tudnak elmenni, így iszonyúan feltorlódtak az emberek. Már-már kaotikus jelenetek vannak. Azt hiszem, hogy órák kérdése és lázadás lesz, mert a hadsereg egyszerűen nem ura a helyzetnek. Képtelen bejuttatni azokat az embereket, akik meg szeretnék találni a hozzátartozóikat. Még azokat sem tudják bejuttatni Taclobanba akik segíteni akarnak az áldozatokon.

– Azon a szigeten is nagy számban vannak halálos áldozatok, ahol épp most vagytok?
– Ezt sem tudják pontosan megmondani, mert akkora káosz van, hogy az eltűntekről még nyilván nem jelentik ki, hogy meghaltak. Az eltűntek száma azonban több tízezer. Nem jutottunk még el abba a fázisba, hogy összeszedjék a holttesteket. Első körben a sérültek ellátására lenne szükség, de még ezt sem tudják megoldani.

– A fertőzésveszély ellen tudnak-e valamit tenni?
– Ez az elkövetkező napok kihívása lesz. Nagyon meleg van, ráadásul egész délelőtt esett az eső. A hajlék nélkül maradtak számára még az is nagy kérdés, hogy lesz-e fedél a fejük felett. Minden segélyszervezetet arra kértek, hogy aki tud, az sátorponyvát és sátrat hozzon a rászorulóknak, hogy a fedél nélkül maradtak legalább száraz helyre húzódhassanak.

– Rémhírek érkeztek a közbiztonság romlásáról is. Ezzel kapcsolatban mit tapasztalsz?
– Mi szerencsére ilyet még nem tapasztaltunk. De órák kérdése és az egyre nagyobb népelégedetlenség átcsaphat valamiféle népharagba. Bízunk abban, hogy ez nem történik meg.

– Nem feltétlenül csak az elégedetlenkedőkről szólnak a hírek, hanem az éhes emberekről is, akik ahol tudnak, ott fosztogatnak.
– Ez valószínűleg Taclobanban van. Itt Cebuban még mi is tudtunk magunknak ivóvizet vásárolni a boltokban és valamennyit viszünk is magunkkal Taclobanba. A baptista szervezet cebui egysége most éppen azon dolgozik, hogy megvásároljon egy kamionnyi élelmiszert, ivóvizet és mindenféle higiéniai felszerelést, mi pedig megpróbáljuk a szállítmányt átjuttatni a másik szigetre. Bízunk benne, hogy sikerül. Tehát ezen a szigeten még viszonylag jó a helyzet, de innen 15-20 kilométerre lehet, hogy gyökeresen más. Nem tudjuk megnézni, mert nem tudunk odamenni.

– Vannak-e keresőpontok, ahol a hozzátartozók bármilyen információt kaphatnak?
– Ezek a legmegrázóbb történetek. A forgalmas helyekre, városközpontokba, templomok kapujára, polgármesteri hivatalokra az emberek cetliket ragasztanak a hozzátartozóik fényképeivel és egy telefonszámmal. Az a gond azonban, hogy a telefonhálózat nagyon megbízhatatlanul működik, így nagyon nehéz a megadott számot fölhívni. De tudok olyan történetekről, hogy családok így egymásra találtak, tehát idő kérdése, és ez rendeződni fog. Most viszont még nagyon az elején vagyunk ennek a folyamatnak.

– Mi itt Magyarországon miben tudunk segíteni a túlélőknek és a Baptista Szeretetszolgálatnak?
– Mi most arra koncentrálunk, hogy nagyon sok gyerek maradt szülő nélkül. Nem tudjuk, hogy meghaltak-e a szüleik, vagy csak elvesztek. Ezek a gyerekek mindenképpen segítségre szorulnak. Elindítottuk a „Fogadj örökbe” programot, amely egy szimbolikus örökbefogadás: 3000 forintos havi díjat jelent, amelyből ezeknek a szülő nélkül maradt gyermekeknek próbálunk szállást és élelmiszert biztosítani.

(A cikk a Lánchíd Rádióban elhangzott műsor leirata.)