Törökország elítélte az örmény népirtást

Embertelennek nevezte a török külügyminiszter Jerevánban az „örmény holokausztnak" is nevezett deportálásokat.

Ahmet Davutoglu, aki a Fekete-tengeri Gazdasági Együttműködési Szervezet tanácskozásán vett részt, a két ország megbékélését sürgette a tények elfogulatlan megítélésére alapozva.

Az örmények 3500 éve élnek az Anatóliai-fennsíkon, és az ókori Örményország volt az első, amelyik – Kr. u. 301-ben – államvallásává tette a kereszténységet. Az egyház később, önálló államiságuk megszűnése után is komoly összetartó erővel bírt. Az Oszmán Birodalom, miután megszerezte a területet, különadókkal és másodrendű jogi helyzettel sújtotta őket.

A századforduló után, amikor a birodalmat puccsok és lázongás borította el, és általános volt a szegénység, az örmények és görögök konstantinápolyi városnegyedei virágoztak. A szociális szakadék pedig hamarosan vallási-etnikai villongásokba torkollott, ezek legsúlyosabbika volt az 1915-17 közötti örmény népirtás.

Az örmény népirtást sokan az első modern tömeges genocídiumnak tekintik. Örmény források szerint másfél millió, tudományos körökben elfogadott vélemények szerint 600-800 ezer örmény esett áldozatául az Oszmán Birodalomban az ellenük indított irtóhadjáratban 1915 és 1917 között.

Az Oszmán Birodalmat 1909 óta az erős muzulmán-nacionalista ifjútörök mozgalom erőteljes keresztényellenessége jellemezte, a kiszélesedő ellentétben az örmények és a görögök bűnbakként jelentek meg a korhadozó birodalom új nacionalistái szemében. A világháború kitörése után – amikor Törökország a központi hatalmak oldalán egy sikertelen támadást indított Oroszország ellen – a lappangó ellentétek valódi vérengzésbe csaptak át: 1915. április 24-e éjjelén kétszázötven örmény értelmiségit börtönöztek be és végeztek ki az oroszokkal való feltételezett kapcsolatuk, azaz hazaárulás miatt.

Még 1915 májusában törvény mondta ki a „megbízhatatlan elemek\" – azaz főként az örmények – kitelepítését Anatóliából, ezt követte a kisajátítási és lefoglalási törvény, amellyel a kitelepítetteket vagyonuktól is megfoszthatták. Lefegyvereztek minden örményt, aki a hadseregben szolgált, és munkás zászlóaljakba szervezték őket. Sokukat azonnal kivégezték, másokat halálra dolgoztattak. Sokakat egyszerűen a szíriai sivatagba meneteltettek, ahol ellátmány nélkül éhen- és szomjan haltak. Huszonöt nagyobb koncentrációs tábor létezett, közvetlen miniszteri irányítás és katonai felügyelet alatt, itt nem volt ritka a vízbe fojtás, élve elégetés vagy tömeges megmérgezés.

Később nemzetközi bíróságok egyértelműen bizonyítottnak látták, hogy az akciók célja az Oszmán Birodalomban élő összes örmény szisztematikus kiirtása volt, ám valódi felelősségre vonásra csak néhány főbűnös esetében került sor. Az örmény „holokauszt\" népirtó jellegét jelenleg 22 ország fogadta el, Amerika például csak 2010-ben hozott határozatot arról, hogy az örmény tömegmészárlást népirtásnak tekinti.

Törökország mind a mai napig tagadta, hogy ilyen szándékkal történtek volna a kitelepítések, ahogy a világháború alatt is az örmények lázongása és oroszokkal való szövetkezésére hivatkoztak, eddigi álláspontjuk pedig az volt, hogy az örmények „áttelepítése” vagy „kitelepítése” során bekövetkezett haláleseteket nem lehet „népirtásnak” nevezni, bár a 2002 óta hatalmon lévő kormány már békülékenyebb.

Ezt a hallgatást törte meg most Ahmet Davutoglu külügyminiszter, aki először járt Örményországban azóta, hogy 2009-ben kudarcba fulladtak a két ország viszonyának rendezéséről szóló tárgyalások. Davotoglu elítélte a történteket: „Semmi esetre sem helyeseljük, hogy az örményeket deportálták\" – mondta, és arra kérte Jerevánt, hogy legyen rugalmas a két ország megbékélése érdekében.