Anglia és Skócia történelme az elmúlt 1200 év során együttműködésben és konfliktusban is bővelkedett; a skót királyok sűrűn szálltak harcba az angolokkal függetlenségük megőrzéséért, ám végül az angol dominancia legyűrte a kisebb királyságot, 1707-ben pedig a skóciai és az angol parlamentek megalkották az egyesülési törvényeket, amelyek létrehozták a ma ismert Egyesült Királyságot.
Skócia később az ipari forradalmak egyik motorja volt, a nehézipar leáldozása után pedig a pénzügyi szolgáltatások és az elektronikai szektor, valamint a skót partvidéken talált gáz és olaj bevételei – illetve annak a londoni kormány által meghagyott része – segített kievickélni a válságból.
Ugyanakkor a nyolcvanas években a nehézipar leépítése miatt Margaret Thatcher angol miniszterelnök, a konzervatív párt és Anglia maga is rendkívül népszerűtlen lett Skóciában; a skótok mellett a brit államkincstár is jelentős bevételeket szerzett a skót olajkészletekből, amit a Skót Nemzeti Párt már akkor a „skótok olajának” nevezett; ekkor erősödött fel az a vágy, hogy Skóciában ne az angol érdekek érvényesüljenek.
Megkezdődött csütörtök reggel a skóciai népszavazás. A referendumon a 16. életévüket betöltött, életvitelszerűen Skóciában élő brit, illetve európai uniós és nemzetközösségi állampolgárok vehetnek részt.
Az érdeklődés példátlan arányú: a 4,4 millió szavazásra jogosult skóciai lakosból a szeptember 2-i határidőig 4,29 millió, vagyis hozzávetőleg 97 százalék regisztráltatta voksolási szándékát. Szakértők 80 százalék feletti tényleges részvételre számítanak, ami szintén példa nélküli lenne a skóciai választások történetében.
A megállapodás alapján a népszavazáson egyetlen, egyszerű választást lehetővé tévő kérdésre kell válaszolni, amely úgy szól, hogy Skócia független ország legyen-e. A szavazólapon az „igen” vagy a „nem” válaszlehetőséget lehet bejelölni.
A szavazóhelyiségek brit idő szerint 22 óráig – közép-európai idő szerint 23 óráig – tartanak nyitva; a népszavazás végeredményét a skót választási hatóságok péntek reggelre ígérik. Újraszámlálást az egyes körzetekben kizárólag valamely szabálytalanság gyanúja esetén lehet elrendelni, szoros szavazatarányra hivatkozva nem.
A szavazás végén várhatóan nem közölnek exit poll-eredményeket.
Az 1998-as Skócia törvény (Scotland Act) a skót nép akaratának megfelelően visszaállította a független skót parlamentet; ebből pedig az elszakadáspárti Skót Nemzeti Párt profitált a legtöbbet, az, amely 2011-ben abszolút többséggel alakíthatott kormányt – mondta el korábban David Torrance történész, a The Herald újságírója; a pártelnök-miniszter, Alex Salmond pedig London engedélyével a közhangulatot meglovagolva kiíratta a függetlenségi népszavazást 2014. szeptember 18-ára, azaz a mai napra.
Ennek kiírásában a nemzeti érzelem mellett természetesen az olaj- és gázkészlet és azok bevétele volt a függetlenedési vágy egyik kulcskérdése. A Salmond által közölt becslések szerint a következő 35 évben még mintegy 1000 milliárd fontnyi nyersolaj termelhető ki a skót olajmezőkből, ami mintegy hét-nyolcévnyi skót GDP-nek felel meg – bár a kitermelés már bőven túljutott a csúcson, mint ahogy egy tévévitában Salmond ellenlábasa érvelt. Az „unionisták”, a királyságban hatalmon lévő Cameron-féle (és korábban Thatcher-féle) Konzervatív Párt és annak skóciai tagozata ugyanakkor hevesen ellenzi a skót függetlenséget.
Cameronék még azt is megértették, hogy a Konzervatív Párt Thatcher óta töretlen népszerűtlensége sokakat elriaszt az uniótól, ezért Cameron skót párttársa érvként még azt is bedobta, hogy a kormány úgyis bukik előbb vagy utóbb, kár lenne ezért Skóciának elszakadnia; a brit pénzügyminiszter több fiskális autonómiát adna a skótoknak, ha az Egyesült Királyság mellett voksolnak – erre mondta azt Nicola Sturgeon skót miniszterelnök-helyettes, hogy „a válasz egyszerű: csütörtökön igennel szavazunk, és mi döntjük el, hogy milyen hatalmat adunk Skóciának”.
Eközben a legnagyobb brit pártok vezetői Skóciában turnéznak, Cameron pedig a „haza megszűnését” vizionálta, és a királynő szavaiból is arra lehetett következtetni, hogy az unió fenntartását támogatja.
A heves kampány ellenére a közvélemény-kutatások szerint az elszakadáspártiak – bár korábban igencsak kisebbségben voltak az unionistákhoz képest – rohamléptekben dolgozzák le hátrányukat, sőt volt, hogy már meg is előzték az egységpártiakat; a legutolsó felmérések szerint jelenleg fej fej mellett áll a két tábor.
Az esetlegesen elszakadó Skócia önálló léte ugyanakkor számos más kérdést is felvetett már az olajmezők sorsán kívül; ezeket mindkét fél a maga szája íze szerint alakítaná. Az hagyján, hogy elemzők szerint Skócia elszakadása esetén csorbulna Nagy-Britannia nemzetközi megítélése és jönne a másfél évnyi bonyolult szétválási tárgyalássorozat.
Barack Obama azt reméli, hogy Nagy-Britannia a csütörtökön rendezendő skót függetlenségi népszavazást követően is egységes és erős marad.
Az amerikai elnök a Twitter közösségi oldalon küldött rövid üzenetében leszögezte, hogy „az Egyesült Királyság kivételes partnernek számít az Egyesült Államok számára, és olyan erőnek, amely a jóért küzd egy instabil világban”. Egyben reményének adott hangot, hogy az ország „erős, szilárd és egységes” marad.
Skóciában arról szavaz a lakosság, hogy szűkebb hazája a 307 éves Nagy-Britannia tagja maradjon-e, vagy független országgá váljék. Az eredmény péntekre várható, az utolsó közvélemény-kutatások szűk különbséget mutatnak a függetlenséget elutasítók javára.
Obama a népszavazás kapcsán már korábban is állást foglalt a brit egység megőrzése mellett.
A skót tervekben az szerepel ráadásul, hogy a brit királynő mint államfő megtartása mellett a fonttól sem szeretnének megválni; ellenkező esetben – ahogy Salmond is kijelentette – nem vállalják át az Egyesült Királyság államadósságának Skóciára eső részét, amely mintegy 100 milliárd fontot tehet ki.
Skócia kiválása a britek gazdaságát is sokkolhatja, hiszen a brit GDP egytizenketted része eltűnne, ez például a védelmi költségvetést is megroppantaná, valamint – elemzők szerint – London évekig a saját problémái felé, befelé lenne kénytelen fordulni, és így vesztene a nagypolitikában elfoglalt pozíciójából is.
Ugyanakkor az ország felbomlásával, ahogy Anglia, úgy Skócia sem válna automatikusan az Európai Unió tagjává; a brit EU-ügyi államtitkár világossá tette, hogy évekig előszobáztathatja az unió a skótokat, és nemcsak azért, mert az önálló gazdaságukat a maastrichti követelményekhez kell igazítania, hanem azért is, mert a saját szakadár mozgalmaikkal küszködő EU-tagállamok – elsősorban Spanyolország, Franciaország, Olaszország és Ciprus – aligha látnák szívesen Skóciát a klubban.
A katalánok, a baszkok, a hollandiai flamandok és vallonok szakadása miatt érthetően berzenkedő nyugat-európai országok mellett ugyanakkor ott van Románia is, ahol igencsak tartanak a függetlenedő Skócia által kiváltott dominóeffektustól. Az amúgy is lángoló székelyautonómia-vitának valóban újabb szempontokat adhat a skótok sikeres elszakadása, nem véletlen, hogy – bár Románia alkotmányának első paragrafusa tilt mindenféle önállósodást – több román hírtelevízióban is párhuzamot vontak a két folyamat között, a székelyek pedig több városban szimpátiatüntetéseket tartottak a skótok mellett.
