Az egyházfő rendkívüli tanácskozásra hívta össze a nála sokkal kevésbé modern bíborostársait, hogy a család jövőjéről beszélgessenek, és eldöntsék, miképp reagáljon az egyház a modern kor korábban soha nem tapasztalt jelenségeire. A felvetett témák egy része valóban riasztó folyamatokat mutat. Ilyen például a béranyajelenség, amikor egy másik nő hordja ki a magzatot, majd a szülés után a biológiai anya üdvözli boldogan azt az újszülöttet, akit nem ő hozott a világra. A fiatalok együttélése, amely sokszor megakadályozza a házasságot, minthogy „az csak egy papír”, vagy még inkább mert a karikagyűrű kalitkának tűnik, a jelenkor fiataljai pedig önmaguk megvalósításával vannak elfoglalva, és nem egy másik emberrel való szeretetközösségben képzelik el jövőjüket. A családok szétesnek, a gyerekek egy szülővel nőnek föl, vagy az sem lehetetlen, hogy homoszexuális párok nevelik őket.
Az egyház azonban hiába csóválná a fejét, ma már nem teheti meg. Az egyház is megváltozott, mivel annak tagjai, mi magunk sem vagyunk ugyanolyanok, mint szüleink. Nem volt olyan régen, amikor a latin nyelvű misézés helyett a nemzeti nyelvre tért át az egyház. Ma már inkább az a kérdés, hogy bemegy-e valaki a misére, vagy inkább úgy érezzük, hogy semmi szükségünk az iránymutatásra, és soha, senki előtt nem fogjuk meghajtani a fejünket. Ferenc pápa nagyon fiatalos, igazi „médiasztár”, de az ő kérésére nem fogják a házasságtörő férjek felismerni az egykori szerelmet meghízott és elhanyagolt feleségükben, a hollywoodi színésznők pedig szintén nem fognak úgy gyereket szülni, ahogy a szegényebbek szokták, vérrel, fájdalommal, egy másik ember életéért küzdve. Ehhez valami más kell. Olyan problémákkal szembesül most az egyház, amelyek a történelem során még nem jelentkeztek. Az egyház első évszázadaiban úgy erősödött meg, hogy tagjait üldözték. Úgy lett erős és meghatározó politikai hatalom, hogy kezében hordozta az egészséget, a tudományt, az oktatást, valamint a legfontosabbat, a lelkek üdvözülését. Soha nem volt annyi tagja a római katolikus egyháznak, mint most, de soha nem volt ilyen törékeny és áttetsző az épülete, amikor már csak a lélek halhatatlanságának a titka van a birtokában. Csak egyre kevesebben hisznek már abban, hogy az számít-e valamit. A lelket ugyanis nem lehet megfogni, és igazából eladni sem.
De eltorzítani lehet. Ma még a katolikusok körében is olyan kérdésekkel foglalkoznak, hogy lehet-e válás után áldozni, szabad-e újraházasodni, lehessen-e a papoknak családjuk. Sok embert érintő kérdések, amelyekre három nem a válasz. Legalábbis egyelőre. De nem biztos, hogy így is marad, és a ma élő fiatalok úgy halnak majd meg, három feleséget elfogyasztva, egy-egy porontyot hagyva egykori szerelmeiknél, hogy voltaképp elégedettek lehetnek, jó katolikus életet éltek. Mert megszűnt a lelkiismeret-furdalás, csak egy dolog számít, és az ÉN vagyok. Ha pedig egymilliárd ilyen ÉN alkotja az egyházat, akkor az nem közösség lesz, hanem valami más.
Ferenc pápának meg kell küzdenie ezzel a riasztóan terjedő énközpontúsággal, meg kell erősítenie az egyház üvegfalú palotáját, hitet és reményt kell adnia a híveknek. Két dolgot tehet. Jó üzletember módjára visszatér a gyökerekhez, emberek halásza lesz, elmegy hozzájuk, bekopogtat Isten örömhírével.
A másik a szakadatlan imádkozás.
