Kecskére bízni a káposztát?

Jean-Claude Juncker bizottsági elnök állna az adóelkerülés elleni küzdelem élére.

Kínos kérdésekkel kellett szembesülnie a világ legnagyobb gazdaságait tömörítő G20-csúcstalálkozón Jean-Claude Junckernek, akit az általa 1995 és 2013 között vezetett Luxemburg különleges adókedvezményeiről kérdeztek. Az Európai Bizottság (EB) elnöke nem volt hajlandó nyilatkozni a miniállam egyedi, offshore jellegű szerződéseiről, amelyekkel dollármilliárdokat takarítottak meg az oda bejegyzett nagyvállalatok, köztük az IKEA, a Pepsi, az AIG biztosító, a Deutsche Bank, az Apple és a JP Morgan pénzügyi óriás.

Az összesen 340 adóelkerülő szerződést Luxemburg adóhivatala és egy-egy multinacionális nagyvállalat kötötte azért, hogy a legtöbb esetben még egy százaléknál is kevesebb társasági adót fizessenek az itt bejegyzett cégek. Juncker néhány nappal ezelőtt azzal hárított, hogy állítólag nem tudott ezekről a szerződésekről, ám ezt kevesen hiszik el neki, mivel életszerűtlen, hogy 18 év miniszterelnökség alatt ne vett volna részt a félmillió lakosú állam pénzügyeinek tervezésében.

A G20 Brisbane-ben megrendezett hétvégi csúcstalálkozóján az EB elnöke igyekezett előre menekülni, és arról győzködte a résztvevőket, hogy az Európai Uniónak adóharmonizációra lenne szüksége, amelyhez egy közös mércével mért adózási alapot kell találni. A jelenlegi rendszerben azonban mindez szinte teljesen kivitelezhetetlennek tűnik, hiszen az adókulcsok megállapítása nemzeti hatáskörbe tartozik, és ezen a tagállamok többsége a jövőben sem kíván változtatni. Sőt, az egyedi megegyezéseken alapuló adóoptimalizálás többek között Hollandiában, Írországban, Cipruson és az Egyesült Királyságban is bevett gyakorlat, ezért nem véletlen, hogy Juncker védelmezői ezúttal éppen azok a britek voltak, akik EB-elnökké megválasztását mindenáron meghiúsították volna. Most azonban egy hajóban eveznek, és David Cameron brit kormányfő csupán az adózással kapcsolatos információcsere fontosságára fektette a hangsúlyt, holott erre a korábbi G20-, illetve OECD-megállapodások sem jelentettek garanciát, az együttműködésre vonatkozó ígéret írott malaszt maradt. Junckert tehát a jövőben EB-elnökként és az adóelkerülés újdonsült ellenzőjeként nemcsak az egyes nagyvállalatokra szabott külön megállapodásokat használó többi tagállammal venné fel a harcot, hanem saját országával, Luxemburggal is, ahol viszont ő maga is érintett lehet az egyes szerződések megkötésében.

Az adóelkerülés ellen bejelentett harcát éppen ezért többen is hiteltelennek találják: a Financial Times például idézte a G20-vezetőkkel kapcsolatban álló civil C20-csoport egyik tagját, aki egyenesen úgy fogalmazott, hogy „Junckerre bízni az adóelkerülés felszámolását olyan, mintha Drakulára bíznánk egy vérbankot”. Az EB vezetője nem csupán személyes érintettsége miatt kerülhet bajba, hanem azért is, mert elvileg a jövőben ő felel majd az EU versenyjogi törvényeinek betartásáért is, ami nyilvánvalóan nem összeegyeztethető Luxemburg adóztatási gyakorlatával. Az alacsonyabb adókulcsban részesülő 340 nemzetközi nagyvállalat ugyanis épp azért helyezte székhelyét – papíron – a miniállamba, hogy az EU más országaiban keletkezett nyereségét itt számoltassa el, és itt fizesse meg a kedvezményes társasági adót.

Mindez a többi tagállammal szemben tisztességtelen, mivel az egyes országokban befolyt nyereségből az adott államban kellett volna megfizetni a társasági adót – az ott érvényben lévő adókulcs alapján. Luxemburgot tehát az EU versenyjogi törvényei alapján tiltott állami támogatással is lehetne vádolni, amelybe egyébként Európa-szerte több nagyvállalat is belebukott már. Hazánkban a tiltott állami támogatás miatt nyolcvanmilliárd forintos bírsággal sújtott és csődbe kergetett Malév az egyik példa erre. A versenyjoggal ellentétes gyakorlat felszámolását Juncker egyébként úgy képzelné, hogy – mint a G20 találkozóján fogalmazott – „tisztességes adóversenyt” hirdet meg Európában, és ezzel párhuzamosan az adózási versenyt továbbra is támogatja. Külföldi gazdasági szaklapok emlékeztetnek arra, hogy az adóelkerülési botrány már 2007 óta húzódik, ekkor a svájci UBS bank egyik volt alkalmazottja az amerikai adóhatóságoknak olyan adatokat adott át európai cégekről, amely alapján ötmilliárd dollár adóhátralékot lehetett kimutatni. A most kirobbant újabb botrány alapja az a 28 ezer oldalnyi anyag, amely a PwC pénzügyi tanácsadó cégtől került ki, és jutott el az Oknyomozó Újságírók Nemzetközi Szövetségéhez.
Juncker hiába tagadta, hogy köze lett volna a miniszterelnöksége alatt megkötött különleges egyezményekhez, az utóbbi hetekben már nem csak az Európa Parlamentben támadták, és az adóparadicsomok tevékenységét kivizsgáló bizottság létrehozását kezdeményezték. A múlt héten már Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter is nemtetszésének adott hangot, és a különleges adómegállapodások tisztességtelenségét vetette fel, nyíltan utalva a miniállamra. Luxemburg különleges szerződései közül egyelőre kettőt vizsgálnak: a gyanú szerint a Fiattal és az internetes nagykereskedő Amazonnal kötött megállapodások a vállalatoknak olyan kiemelt előnyöket biztosítottak, amelyek jelentősen eltérnek a luxemburgi adótörvénytől, és ezzel a hatóságok uniós jogot sérthettek, illetve tiltott támogatást adhattak. Juncker szerint azonban ezek a szerződések legálisak voltak, és csupán a nemzetközi adózási szabályok eltéréséből adódtak.

Ettől függetlenül EB-elnökként mostantól felszámolná az adóelkerülés feltételeit, és egymáshoz közelítené az egyes államok adózási szabályait, „elkerülendő, hogy egyes társaságok nagyon alacsony adókulcsot használhassanak”. Kérdés, mennyire tekintik majd hiteles szereplőnek ebben az ügyben, védhetők lesznek-e a személyét érő további támadások, és összességében kisebb lesz-e a rá nehezedő nyomás az Európai Parlamentben.