Hetven év magány

Van-e remény és megbocsátás Auschwitz után? – A történelem korhatárkarikás műsor.

A hatvanadik évfordulón – a tábort felszabadító szovjetek jogutódjaként – még Putyin orosz elnök is beszédet mondott itt. Tíz év nagy idő: most – nyilvánvalóan az ukrajnai háborús konfliktus folyományaként – ilyesmiről szó sem lehet. Moszkva hivatalos meghívót várt Lengyelországból, a megemlékezést azonban egy civil szervezet organizálja: ennek az invitálása viszont Putyin részéről rangon aluli, értelmezhetetlen. A lengyelek számára sok évtizedes gond, hogy a tábor Lengyelország területén van ugyan, de a pongyola sajtónyelv nem minden esetben hangsúlyozza, hogy a megsemmisítő lágert a megszálló németek működtették. Varsóból még a világörökségi cím hivatalos átnevezéséért is meg-megújulóan lobbiznak: legyen nyilvánvaló, hogy a bűnt az embertelen hitleri gépezet követte el, nem pedig a Hitler és Sztálin paktuma révén úgyszintén áldozattá vált lengyel állam. Ennek tükrében a külügyminiszterük megjegyzése (hogy Auschwitzot nem az oroszok, hanem az ukrán front katonái szabadították fel) roppant kicsinyesen hangzik, s igazából aktuálpolitikai mentsége sincsen. Mondom mindezt annak tudatában, hogy a felszabadított auschwitzi barakkokat a szovjet megszállók igen sebesen birtokba vették: az NKVD – a KGB elődje – rendezkedett itt be; jóllehet a gázkamrákat kétségkívül nem használták.

E tekintetben nem volt nagy különbség a szláv és angolszász szövetségesek között: ugyancsak hetven éve, amikor a nagyapám amerikai fogságba esett, egy éven át a dachaui volt zsidóbarakkokban szállásolták el őket. A tetvetlenítés negyedórán át, jéghideg slaggal zajlott az „alakulótéren”, heteken át hitlerszalonna (szeletelt gyümölcslekvár) volt a kizárólagos ellátmány – tény viszont, hogy 1946 tavaszán hazatérhetett: a (nyugati) hadifogságot nagyobb eséllyel lehetett túlélni, mint a holokausztot. S noha a relativizálók és abszolutizálók terméketlen vitájában a „történelmen kívüli” bűn tana azt is feltételezi, hogy Auschwitz és a többi haláltábor botránya független a II. világháború „kulisszájától”, épp az újrahasznosított barakkok jelensége mutatja, hogy nem lehet kiragadni a históriai kontextusból. Anélkül, hogy bármit is enyhítenék Hitler infernális bűnein, meg kell állapítanom: a sztálini kommunizmus volt az, amely a gulágokat és egyéb büntetőtáborokat békeidőben is működtette, nemcsak saját állampolgárai, hanem a megszállt területek lakosságának rovására is – erről számos elhurcolt magyar fogoly is tudna mesélni.

Mindez azonban semmit nem kisebbít Auschwitz skandalumán, s azon a történelmi vétken, ami a magyar államot terheli saját polgárainak kiszolgáltatása, meggyilkolásukban való bűnrészessége miatt. Jómagam, aki a történtek után tizenhét évvel születtem, akkor is szégyenkezem emiatt, ha nemzeti szabadelvűhöz illően hiszem, hogy nem létezik történelmi áteredő bűn. Keresztényként pedig a hit, remény és szeretet oldalvizén esélyt kell adnom a megbocsátásnak is: hogy a kollektív bűnösség teóriáját nem a megbocsáthatatlannak tartott kollektív bűn tételével lehetséges kiegyensúlyozni.

Látom a fundamentalista liberalizmus zavarát is: miközben a faji és osztályőrületek ellenében az egyedül üdvözítő individualizmusban látja a kiutat (eszerint nem volna különbség a Donnál elesett baka, a megfagyott munkaszolgálatos és az auschwitzi gázkamrában megölt deportált életáldozata között), mégis behódol bizonyos tabukényszereknek. Miközben mindenkinek egyszeri élete és halála van, ez a szemlélet megkülönböztet faji és osztályalapú tömeggyilkosságokat; engedményt tesz a kiválasztott népek teóriájából levezetett kiválasztott népirtás tanának. Holott még a hevenyészett párizsi felvonulás is nyilvánvalóvá tudta tenni: az áldozat és áldozat közötti különbségtétel a bűnösség öntörvényű „adagolásához” vezet: ki az, aki megérdemelte a sorsát, és milyen mértékben? Ilyenkor bemegyünk a gyilkosok utcájába.

A hetven esztendő felezőidejében érettségiztem, s megadatott egy olyan magyartanár, aki egyszerre adta a kezembe Illyés Gyulától a Puszták népét, valamint dr. Nyiszli Miklóstól a Mengele boncolóorvosa voltam című memoárt. Mindkettő megrázott, bár más-más okból. Nem mondta Takács József tanár úr, de alighanem az lehetett a szándéka: lássam, honnan származnak a XX. század megosztottságai és meghasonlásai: mi mindent örököltünk, ami nem látszik a létező szocializmus viszonyai között. Jószerivel a „holokausztirodalom” is elenyésző volt még – a már-már szenvtelen lágerleírás letaglózó erővel hatott, hiszen átélhetővé tette a borzalmat. Mint Nyiszli doktor fogalmaz: „Alulírott, a 8450 tetoválási számot viselő KZ-fogoly, e szerzésemben megjelenő művet, mely az emberiség történetének legsötétebb lapjait foglalja magában, minden indulattól mentesen, a valóságnak megfelelően, a legkisebb túlzás és kiszínezés mellőzésével írtam meg, mint közvetlen szemlélője és szereplője az auschwitzi krematóriumok és máglyák munkájának, melyeknek tüzeiben apák, anyák és gyermekek milliói enyésztek el. Mint az auschwitzi krematóriumok I. orvosa, számtalan boncolási és törvényszéki orvostani jegyzőkönyvet szerkesztettem és láttam el tetoválási számom kézjegyével. Ezen okmányokat főnököm, dr. Mengele ellenjegyezte, így lettek általam, a Berlin-Dahlem Institut für Rassenbiologische und Anthropologische Forschungen címén a világ egyik legelőkelőbb orvosi fóruma számára postázva. ( ) Nem író, orvos voltam, midőn a minden képzeletet fölülmúló borzalmakat átéltem, és most, midőn leírásra kerültek, nem a riporter, hanem az orvos tollával írtam meg azokat. Kelt Oradea–Nagyvárad, 1946. március havában.”

Sajnálatos, miért nem tudtuk mindmáig teljesen a magunkévá tenni az auschwitzi történetet – mint ahogy a Don-kanyartól is idegenkedünk. Kertész Imre a minap azt nyilatkozta: Auschwitz nem kisiklás volt; bármikor megismétlődhet. Az ember nem szívesen száll vitába egy holokauszttúlélővel a holokauszt egyediségéről vagy reprodukálhatóságáról, de minden tisztelet ellenére azt kell, hogy mondjam: ez puszta találgatás. Nagy költőnk is fogalmazott már úgy, hogy az emberiség sárkányfogvetemény – mégsem csupa vérengző sárkányként repkedünk a zavaros, örvénylő vizek fölött. A történelem korhatárkarikás műsor, önemésztő háborús és egymást irtó ösztöneink kevéssé változnak, de a korrekcióra való képesség sem hiányzik, s éppen ezért minden okunk megvan arra, hogy úgy érezzük, Auschwitz nem fog megismétlődni. Ebbéli hitünkkel megpróbálhatunk segíteni a túlélőkön: hogy kevésbé nyomassza őket a hetven év magány.