Jóllehet csak idő kérdése volt, mikor következik be, a szerb közvéleményt felkavarta Mihailovics felmentése, és egyaránt kiváltotta a bal- és a jobboldal tiltakozását. A baloldalon a Jugoszláviát felszabadító antifasiszta partizánmozgalom leértékelését látják benne.
Ugyanakkor az ellentábor azzal védekezik, hogy a csetnikek és a sebtében tábornokká kinevezett Mihailovics az elsők között ragadtak fegyvert a náci megszállók ellen a Balkánon. A partizánok csak a Szovjetunió ellen indított német támadás után kezdtek el harcolni. A bíróság egyébként sem arról döntött, hogy Drazsa Mihailovics háborús bűnös volt-e, hanem csupán arról, hogy a Mihailovics ügyében lefolytatott eljárás nem volt pártatlan.
A betegsége miatt hágai fogságából ideiglenesen elbocsátott, magát csetnik vajdának nevező Vojiszlav Seselj kitörő örömmel üdvözölte, a Szerb Megújhodási Mozgalom elnöke, Vuk Draskovics pedig egész Szerbia rehabilitálásaként értékeli a döntést. Ugyanakkor tizennégy civil szervezet levélben követelte az ítélet visszavonását, mert attól tartanak, hogy annak nyomán Szerbiában újra életre kel az 1990-es évek militáns nacionalista retorikája. A jugoszláv utódállamokban nagy felháborodást váltott ki a belgrádi „szerecsenmosdatás”, különösen a csetnikek rémtetteitől legtöbbet szenvedett Boszniában és Horvátországban.
Drazsa Mihailovics II. világháborús szerepe valóban ellentmondásos. A háború előtt a királyi hadsereg vezérkarában szolgált, 1939-ben a szarajevói törzs élén állt, ezredesi rangban. A jugoszláv hadsereg kapitulációja után, 1941. május 13-án ő szervezte meg az első fegyveres mozgalmat a német megszállók ellen, mintegy száz tiszttel és ezer katonával, a nyugat-szerbiai hegyekben. Innen a mozgalom elnevezése: Ravna Gora.
Maga a csetnik elnevezés egyébként jóval korábbi. A balkáni háborúk (1912, 1913) előestéjén keletkezett a cseta (csapat) szóból; az akkori alakulatok deklarált célja a szerb lakosság védelme volt a bolgár komitácsikkal szemben, macedón területen. Mihailovics royalista volt, s a szerb dominanciájú jugoszláv királyság helyreállításáért harcolt, etnikailag tiszta, összefüggő szerb területtel. A londoni emigráns kormány hamar kinevezte tábornokká és a jugoszláv hadsereg parancsnokává, később hadügyminiszterré. Nagyjából erre az időre tehető Mihailovics ráeszmélése, hogy a kommunizmus nagyobb veszélyt jelent a szerb nemzet számára, mint a központi hatalmak általi megszállás. Ettől kezdve a rendelkezésére álló erőket kímélve készült a döntő összecsapásra Tito partizánjaival. E cél érdekében működött együtt az olasz megszállókkal, s tett kisebb-nagyobb szívességeket a németeknek.
A mai napig nem tisztázott, mekkora felelősség terheli a mozgalomhoz kötődő csapatok kegyetlenkedéseiért Boszniában és Horvátországban. A kommunisták hatalomra kerülése után, 1946-ban bíróság elé állították: azzal vádolták, hogy hazaáruló módon együttműködött a megszállókkal, és fegyverszünetről tárgyalt a központi hatalmakkal. Bűnösnek találták, és kivégezték. A csetnik mozgalmat betiltották, a szerbiai közgondolkodásból azonban nem tűnt el. Jugoszlávia felbomlása idején újra életre kelt, s amint erről a magát csetnik vajdának nevező Vojiszlav Seselj híveinek száma tanúskodik, további erősödésével számolni kell.
