Győzelmet arathat az Iszlám Állam?

Számolni kell azzal a lehetőséggel is, hogy a szervezetnek sikerül megszilárdítania a hatalmát.

Stephen M. Walt, a cikk szerzője, egyben a Harvard Egyetem professzora szerint fel kell készülni a legrosszabb forgatókönyvre, és át kell gondolni, mi a teendő, ha az Iszlám Állam végül győzedelmeskedik. A szakértő győzelem alatt nem azt érti, hogy a szervezet egy, az iraki Bagdadtól a marokkói Rabatig terjedő kalifátust hoz létre, ahogy azt propagandaanyagaiban hirdeti, hanem azt, hogy megszilárdítja hatalmát az általa jelenleg uralt területeken és sikerrel visszaveri a megsemmisítésére irányuló támadásokat.

Ez a lehetőség egyre fenyegetőbb, különös tekintettel az iraki hadsereg sorozatos harctéri kudarcaira. A kormányerők gyengesége miatt az elemző az egyetlen megoldást egy nagyszabású külföldi katonai beavatkozásban látja, ez azonban kizárólag egy arab koalíció keretében képzelhető el, az Egyesült Államok ugyanis – a szerző szerint helyesen – ezúttal nem hajlandó harcoló erőket küldeni a térségbe.

Barry Posen, a Massachusettsi Műszaki Intézet (MIT) nevű amerikai egyetem professzora szerint az iszlamisták győzelme esetén Washingtonnak hasonlóan kellene kezelnie az Iszlám Államot, mint a korábban hatalomra jutott többi radikális mozgalmat: a feltartóztatási politikával.

A szerző hangsúlyozza, hogy vérszomjassága és hátborzongató tettei dacára az IÁ valójában nem erőteljes globális szereplő. Az iszlamista csoport látszólag sikerrel szólította meg a társadalom peremére sodródott fiatalokat, a külföldről csatlakozott huszonötezer ember a Föld hétmilliárdos lakosságához képest azonban nem számít olyan soknak, s ami ennél is fontosabb, ez a szám a világ muzulmán lakosságához képest is elenyésző.

Az Iszlám Állam fegyveresei kétségtelenül követhetnek el terrorcselekményeket a szunnita milícia által uralt területeken kívül is, jelenleg azonban nem tűnik úgy, hogy a csoportosulásnak Irak nyugati és Szíria keleti részén túl is komoly befolyása lenne.

Mi több, az IÁ hatalmának a szakember szerint számos korlátja van, a kalifátus jelenlegi területe természeti erőforrásokban szegény, és híján van komoly ipari bázisnak. A szervezet hadseregének katonai képességei pedig még egy regionális hataloméival sem összemérhetők. A szélsőségesek ráadásul rendre komoly ellenállásba ütköznek a szunnita területeken kívül, például a kurdok lakta régiókban vagy a síita többségű Bagdadban, ahol nem tudják a maguk hasznára fordítani a helyi lakosságnak az iraki vagy a szíriai kormánnyal szembeni ellenérzéseit.

Az IÁ továbbá már rég nem rendelkezik a meglepetés erejével, a terrorcsoport jelentette fenyegetés mára mindenki számára nyilvánvalóvá vált, az arab országok ezért mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy náluk ne tudjon gyökeret verni egy hasonló szervezet.

Nem tűnik lehetetlennek, hogy ha nem sikerül legyőzni, akkor a kalifátus, amely már jelenleg is adókat szed, őrzi a határait és fegyveres erőket tart fenn, a jövőben tartós kormányzati intézményeket hoz létre. És ha ez bekövetkezik, akkor bizonyos országok valószínűleg előbb-utóbb törvényes kormányzatként fogják elismerni az Iszlám Államot.

Ez első hallásra rendkívül abszurdnak tűnhet, a nemzetközi közösség azonban számos alkalommal próbált már meg sikertelenül kirekeszteni forradalmi mozgalmakat, hogy végül kelletlenül elismerje őket. A nyugati államok az 1917-es forradalmat követően még évekig nem ismerték el a Szovjetuniót, az Egyesült Államok pedig csak 1979-ben létesített diplomáciai kapcsolatokat a Kínai Népköztársasággal, harminc évvel a megalapítása után. „Ezek után biztosak lehetünk benne, hogy az Iszlám Állam egy napon nem lesz a nemzetközi közösség legitim tagja, hellyel az Egyesült Nemzetek Szervezetében?” – teszi fel a kérdést Stephen M. Walt.

Sokak szerint az IÁ-t az elkövetett barbár cselekedetek örökre kizárták a civilizált országok sorából, a történelmi tapasztalatok azonban itt is mást mutatnak. Elég csak utalni a halálos áldozatok tízmillióit követelő bolsevik és maoista terrorra. Ahogyan Charles Tilly amerikai szociológus írta, az államépítés rendkívül brutális vállalkozás volt évszázadokon keresztül, az államalapítók számos olyan dolgot tettek, amely ma teljességgel elfogadhatatlan.

A radikális vagy forradalmi mozgalmaknak ugyanakkor fel kellett hagyniuk a legkegyetlenebb cselekedeteikkel ahhoz, hogy a nemzetközi közösség elfogadott tagjaivá válhassanak. Kenneth Waltz, a nemzetközi kapcsolatok szakértője szerint végül minden radikális állam „hozzáidomul a rendszerhez”. Idővel e mozgalmak vezetői rájönnek, hogy grandiózus elképzeléseik nem fognak valóra válni, és az eredeti céljaikhoz való görcsös ragaszkodás költséges, kontraproduktív, és veszélyeztetheti hosszú távú életben maradásukat.

A szervezeteken belül előbb-utóbb megjelennek a kompromisszumot pártoló, pragmatikusabb hangok, és az új államok fokozatosan alkalmazkodni kezdenek a nemzetközi normákhoz, és páriából akár partnerré is válhatnak. Persze továbbra is okozhatnak problémákat a világpolitikában, de már nem teljesen kívülállóként.

Ez a „szocializációs” folyamat viszont nem megy végbe magától. A forradalmi úton létrejött, radikális államok vezetői csak akkor szembesülnek a barbár viselkedés költségeivel, ha a nemzetközi rendszer többi szereplője együttes erővel szankcionálja a nem kívánatos magatartást, egyebek között a szélsőséges milícia jövedelmi forrásainak beszűkítésével – összegzett a professzor.