Hogyan lehet megbuktatni Kim Dzsong Unt?

Kínai bevonulás, esetleg amerikai katonák segíthetnek? Ha nem akarnak káoszt, csak a diplomácia eszközeivel.

A brit Chatham House szakértője, Kerry Brown szerint – feltéve, hogy a Kim-rendszer egyáltalán megbukik a közeljövőben – csak abban az esetben kerülhető el egy olyan szintű fejetlenség, melyhez képest az Iszlám Állam közel-keleti rombolása csak tavirózsás kerti zsúrnak tűnik, ha a térségben érdekelt két legnagyobb hatalom, az Egyesült Államok és Kína megegyezik a mikéntről és a hogyan továbbról.

Ehhez azonban a két nagyhatalomnak meg kellene állapodnia abban, hogy Kim Dzsong Un nem maradhat a helyén, Brown szerint ugyanis az észak-koreai helyzet az, ami a leginkább destabilizáló, és a leginkább valószínű, hogy valódi konfliktust okoz, sokkal inkább, mint a Tajvanhoz vagy a Dél-kínai-tengerhez kapcsolódó területviták.

Kína ugyan hagyományosan a Kim család szövetségese, és a hatoldalú, észak-koreai atomprogramról szóló tárgyalások során is megpróbált közvetítőként részt venni a kommunista ország és a többi tárgyalópartner között, mégis beszédes, hogy Hszi Csin-ping kínai elnök előbb látogatta meg a Fidzsi-szigeteket, Pakisztánt, vagy Tasmaniát, mint a szinte egyetlen megmaradt kommunista szövetségesét.

Annyi ugyanakkor kijelenthető, hogy teljes biztonsággal semmit nem tudunk Észak-Korea belpolitikájáról. A különféle tábornokok, illetve nagybácsik kivégzéséről szóló hírek ugyanakkor arra is következtetni engednek, hogy Kim Dzsong Unnak belső ellenlábasokkal kell küzdenie hatalma megtartása érdekében.

Ha sikerül is megbuktatni, akkor viszont felvetődik a kérdés, hogy erre hogy reagál Kína, vagy az Egyesült Államok. Az egyik forgatókönyv, hogy Kína bevonul az országba, és szatellitállammá alakítja, ezt viszont vélhetően az amerikaiak és a velük szövetséges Dél-Korea elfogadhatatlannak tartaná. A másik verzió szerint utóbbiak vonulnak be, sejthető azonban: a kínaiak nem lennének elragadtatva, hogy amerikai csapatok masíroznának a határuk túloldalán – ennek elkerülése volt az egyik ok, amiért kínai katonák vettek részt északi oldalon a koreai háborúban.

Gyakorlatilag mind a két verzió geopolitikai konfliktust okozna, így csak a diplomáciai megegyezés kínálhat békés megoldást, mivel, ahogy Brown említi, az emberi jogok folyamatos sárba tiprásának hallgatólagos elismerése sem biztos, hogy a végsőkig folytatódhat.

A szakértő szerint ugyanis a Kim-rezsimnek nincs B-terve: esetleges piaci reformok hatására a nép akár ellenük is fordulhat, így az egyetlen biztonságos megoldás számukra ma az állampolgárok elnyomása.

Fontos, hogy Kína a 2000-es évek eleje óta a „békés fejlődés” doktrínáját igyekszik alkalmazni, a saját, térségbeli érdekei mellett azonban békés retorikája ellenére mindig igen határozottan kiáll. A doktrína célja egyébként, hogy megnyugtassa Kína szomszédait és a nemzetközi közösséget, lényege pedig, hogy Kína felemelkedéséhez békés nemzetközi környezetre van szükség, valamint hogy a békés környezet megteremtéséhez és megőrzéséhez Kína felemelkedése is hozzájárul.

Kína tudatában van saját erősödő pozíciójának, de annak is, hogy ha nagyhatalommá válását agresszív terjeszkedésre vagy a világrend gyors megváltoztatására akarná felhasználni, akkor bukásra lenne ítélve. Ha azonban Észak-Koreában a biztonságérzetüket egyértelműen sértő esemény következne be, akkor van rá esély, hogy határozottan fellépnek ellene.