Magyarok mentették meg a puccstól Kohlt

Kivételes kiváltsággal büszkélkedhet a német történész és újságíró Heribert Schwan.

– Összesen hat könyve jelent meg Helmut Kohlról, aki híres volt arról, hogy nem szerette, sőt lebecsülte az újságírókat és a fotósokat. Önt viszont magához engedte.
– Teljes szerénységgel is állíthatom, hogy senki nem állt olyan közel hozzá, mint én, és így átfogó képet tudtam alkotni róla, sőt feleségéről, Hannelore Kohlról is. Betekintést kaptam gyerekkorába, tanulmányainak idejébe, majd politikai pályafutásába. Sokan közepes adottságú embernek tartották, voltak olyan politikusok és újságírók, akik egyenesen tökfilkónak minősítették. Az a jelenség érdekelt és hajtott előre, hogy miként lehetett egy korlátoltnak, provinciálisnak vélt emberből az ország rekordkancellárja. Nagy segítségemre volt Kohl egyik hű bizalmasa, az időközben elhunyt Eduard Ackermann, aki ismerte a munkámat a Deutschlandfunk közszolgálati rádiónál, ő ajánlott be. A kancellár az 1998-as parlamenti választáson a szociáldemokrata Gerhard Schröderrel szemben elszenvedett vereség után szánta el magát arra, hogy megkezdje biográfiájának az összeállítását, amiből azután három kötet lett.

– A vele folytatott beszélgetések 630 órára terjedtek ki, azokat kétszáz hangszalagon rögzítették.
– A beszélgetések a Rajna-vidék-Pfalz tartományi Oggersheimben, a Kohl-villa pincéjében berendezett szabadidős helyiségben zajlottak, szigorú titoktartás mellett. Először egyáltalán nem számítottam arra, hogy ilyen hosszú időt szentelek ennek a munkának. Szerződésünk eredetileg ötszáz oldalas könyvre szólt, de már az első kötet nyolcszáz oldalt tett ki. Különösen értékesnek bizonyult az a lehetőség, amit Kohl utasítására és engedélyével kaptam: betekinteni harminc esztendőre titkosított iratokba, aktákba, jegyzőkönyvekbe, a külföldi politikusokkal folytatott tárgyalások anyagaiba. Ugyancsak átnézhettem a párton, a CDU-n belüli fejleményeket rögzítő adatokat Kohl pártelnöki munkájáról.

– Beszélgetéseik tanulságát levonva miben látja a kancellár karakterének meghatározó vonásait?
– A legfontosabb volt számára, hogy minden körülmények között megvédje hatalmi pozícióját; uralmát mind a szövetségi kormány, mind a párt élén. Ennek alá is rendelt mindent, ahogyan egyik könyvem címe is utal rá: A hatalom virtuóza. A hatalom birtoklásának beidegződött vágya szabta meg politikájának stílusát. Olyan embereket vett maga mellé, akik hajlandók voltak elismerni ezt a hatalmi igényt, és minden eszközt megengedett magának, ha úgy vélte, hogy veszély fenyegeti a befolyását. Ellehetetlenített mindenkit, aki ellenvéleményt mert nyilvánítani.

– Ennek ellenére a kereszténydemokraták prominens csoportja, élén a főtitkár Heiner Geisslerrel 1989 őszén, a Brémában rendezett pártkongresszuson kísérletet tett az elnök megbuktatására. Ám végül a gondosan előkészített puccs bukott meg, méghozzá Budapestről érkezett hatásos támogatással.
– Valóban a magyarok mentették meg Kohlt. A Németh Miklós vezette kormány úgy döntött, hogy megnyitja az ország nyugati határát a keletnémet menekültek előtt. E lépésről értesítették Bonnt is. A kancellári hivatalba érkezett hír hallatán Helmut Kohl gyors diplomáciai húzásra szánta el magát, megkérte Némethet, a bejelentést időzítsék úgy, hogy az röviddel a CDU-kongresszust bevezető sajtótájékoztató előtt érje el a nemzetközi hírügynökségeket. Budapest eleget tett a kérésnek, és Kohl ennek az örvendetes hírnek a bejelentésével lépett az újságírók elé: Horn Gyula külügyminiszter röviddel ezelőtt közölte a határnyitást. A történelmi jelentőségű közlemény, amit Kohl saját politikájának a sikereként tálalt, megsemmisítette a puccsra készülő funkcionáriusok tervét. Magyar segítséggel őrizte meg tehát a hatalmát a pártelnök, aki ezután mindig kifejezésre juttatta háláját, nem is annyira Németh Miklósnak, hanem külügyminiszterének, a későbbi miniszterelnöknek, aki egy hihetetlenül kényes politikai helyzetből segítette ki őt.

– Kohlt nem érdekelte Horn Gyula múltja a kommunista nómenklatúrában, és az 1956-os forradalom leverését követő bosszúhadjáratban játszott dicstelen szerepe?
– Kohl a saját hatalma szolgálatában nem tett különbséget jó vagy rossz kommunista között. Ideológiai meggondolások távol álltak tőle, ezektől teljesen függetlenül hozta meg döntéseit. Itt szeretném megjegyezni, hogy a német egyesítés kancellárja mindenekelőtt külpolitikus volt, sokkal szívesebben foglalkozott külpolitikai feladatokkal, mint a belpolitikával. A gazdaság- vagy a szociálpolitikát ráhagyta másokra. Érdeklődésének középpontjában az Európa-politika állt, a nemzetközi kapcsolatok. Erre utaltak jó személyes kontaktusai Gorbacsovval, Mitterrand-nal, Clintonnal. Az e téren felmutatott intellektusát és jövőbelátását nagyra kell értékelni. Különleges megérzéssel viseltetett a várható külpolitikai fejlemények iránt. Művészi alakításnak mondható az a sikere, hogy Németország az újraegyesítés után is tagja maradt a NATO-nak; vagy az a taktikája, hogy a kis európai nemzetekkel – Luxemburggal, Hollandiával – is úgy bánt, mintha nagyhatalmak lettek volna.

– Első belpolitikai csalódására 1998 őszén került sor, amikor a CDU elvesztette a parlamenti választást, a szociáldemokrata Gerhard Schröder került a kancellári székbe. Hajlandó volt Kohl magyarázattal szolgálni e vereségre?
– Az előrejelzések alapján már a tavasz során tudta, hogy azt a választást nem lehet megnyerni. Utódot keresett, és választása Wolfgang Schäublére esett, akit azonban a liberális FDP nem támogatott, arra hivatkozva, hogy egy tolószékbe kényszerült politikus nem lehet kancellár. Kohl sejtette, hogy neki magának nem lesz esélye, ebben a meggyőződésében a felesége is megerősítette. Hetvenhat évesen egy tizennégy esztendővel fiatalabb, dinamikus SPD-jelölttel állt szemben. Kohl dicséretére vált, hogy ennek ellenére bátran vállalta az újabb megméretést, holott tudta, a választópolgárok nagy részének szemében agg veteránnak számított.

– Az utóbbi idők euróválsága során több hajdani kortársa úgy vélekedett, hogy Kohl tisztában volt ugyan a közös pénznem bevezetésében rejlő kockázatokkal, de ezeken egyszerűen átnézett.
– A pénzügyi szakértők túlnyomó többsége, számtalan ismert bankár, így a nemzeti bank igazgatója is figyelmeztette a nehézségekre, tekintettel a tagországok különböző gazdasági helyzetére, kiegyensúlyozatlan teljesítőképességére. Kohl számára azonban az euró bevezetése nem gazdasági, hanem kizárólag Európa-politikai kérdés volt. Meggyőződéssel bízott benne és vallotta, hogy az euró összekapcsolja az unió államait. Hitt abban, hogy keresztül kell vinnie a bevezetését. Holott tudta, ha népszavazásra bocsátja a témát, akkor a német polgárok soha nem mondtak volna le a bevált márkáról.

– A Kohl-biográfiákkal párhuzamosan jelent meg a kancellár feleségéről írt könyve Az asszony a kancellár oldalán – Hannelore Kohl élete és szenvedései (Die Frau an seiner Seite – Leben und Leiden der Hannelore Kohl) címmel. Az alcím elsődlegesen a kancellár feleségének a betegségére és végül öngyilkosságára utal?
– Nagyon nehéz élete volt. Nagy töprengések nyomán, tíz esztendővel a halála után írtam meg a könyvet. Hosszú sétákat tettünk együtt, meglepetésemre olyan bizalmas dolgokat mondott el, hogy feltettem magamnak a kérdést, miért közli mindezt velem? A hallottak alapján meggyőződéssel állítom, hogy állítólagos betegsége, a fényallergia nem felelt meg a valóságnak. Hannelore Kohlt mély depresszió kínozta és befolyásolta. Apja és anyja meggyőződéses híve volt a nemzetiszocialista rendszernek. Tizennégy évesen a Vörös Hadsereg elől menekült, amikor orosz katonák megerőszakolták. Kohlhoz fűződő viszonya igen bonyolult volt, mert férje politikai karrierje korán kezdődött, és annak alakulásából őt szinte teljesen kizárták, csak a gyereknevelés, a háztartás feladata jutott számára. Végül nagyon megviselte a CDU pártadománybotránya, hogy Kohl mereven visszautasította a milliós összegeket átadó adományozók megnevezését. Problémáit azonban nem volt hajlandó senkivel sem megosztani, pszichiátereket nem engedett maga mellé; tragédiáját nem lehetett megakadályozni.

– Az említett pártadomány, a CDU-nak juttatott úgynevezett feketepénz botránya vezetett azután oda, hogy a kereszténydemokraták szakítottak az egyesítés kancellárjával. Az időközben főtitkári tisztséghez jutott Angela Merkel két nappal 1999 karácsonya előtt cikket írt a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak. Ebben felszólította a párt tagjait, hogy távolodjanak el Kohltól, mert magát a jog és törvény előírásai fölé helyezte, és ezzel komoly károkat okozott a CDU-nak. A konzervatívokat 25 esztendőn keresztül irányító elnök ellen ilyen támadásra még soha senki nem vállalkozott. A Merkel-puccsként emlegetett fordulat azóta is árnyékot vet a kancellár asszony és Helmut Kohl viszonyára?
– Valótlan minden olyan állítás, hogy az idő múltával békés viszony alakult volna ki közöttük. Merkel ugyan meglátogatta tolószékben ülő elődjét, de ez nem változtat a tényen, hogy Kohl továbbra is mélyen sértve érzi magát, nem képes felejteni, és soha nem lesz hajlandó arra, hogy elismerje Merkel munkáját. Ha ő valakit nem szeret, akkor érzelme gyűlöletbe torkollik, és ezen változtatni nem lehet.

– Az ön viszonya is megromlott Helmut Kohllal, már csak ügyvédeken keresztül kommunikálnak, a rögzített beszélgetések hangszalagjait – bírósági döntésre – vissza kellett adnia a volt kancellárnak, legutóbbi könyvének, a Hagyaték – Kohl-jegyzőkönyvek címűnek több részletét a kiadó kénytelen volt utólag törölni. Hajlandó lenne mindezek ellenére még egyszer vállalni az életrajzíró szerepét?
– Tíz év munkájára visszatekintve továbbra is elragadó az a lehetőség, hogy betekintést nyerhettem egy vezető személyiség politikai tevékenységébe, olyan iratokba, amelyek visszatükrözik az államok, a nemzetközi politika ügyvitelének részleteit, például hogy hogyan zajlottak le a Gorbacsovval, Jelcinnel, Németh Miklóssal, Horn Gyulával folytatott tárgyalások. Egy történész és újságíró számára ez igazi nagy élmény. Újra vállalnám a Helmut Kohl közvetlen közelében eltöltött tíz évet.