Gombafelhő árnyékában él az egész világ

Az elmúlt fél évszázadban már több százszorosára nőtt a nukleáris fegyverek pusztító ereje.

Cikkünk korábbi változatában egyes helyeken hibásan szerepeltettük a mértékegységeket. Tévedéseinket javítottuk.

Egy nukleáris fegyver erejét úgy szokták meghatározni, hogy megbecsülik, a robbanása esetén felszabaduló energia mennyi TNT felrobbantásával egyenértékű. Ennek alapján a Hirosimára ledobott Kisfiú (Little Boy) nagyjából 15 kilotonnás, azaz tizenötezer tonnányi TNT pusztító erejével ért fel, míg a Nagaszakira csapást mérő Kövér ember (Fat Man) ennél valamivel erősebb, húsz kilotonnás volt. Ezek a bombák mintegy másfél kilométeres körben mindent letaroltak, tízezreket gyilkoltak meg egyetlen szemvillanás alatt, és újabb tízezrek életét követelte a sugárfertőzés, a tűz és a pánik, az áldozatok számát az óvatos becslések is 130 ezerre teszik.

Azóta a technika tovább fejlődött, a nagyhatalmak pedig mindent bevetettek, hogy még erősebb gyilkológépezetet alkossanak. Az atombomba után létrehozták a hidrogénbombát (amely a maghasadás helyett a magfúzióval szabadítja fel az energiát), ami ismét új dimenzióba helyezte a tömegpusztító fegyvereket. Ezeknek a nukleáris tölteteknek a robbanóerejét ugyanis már nem is kilotonnában, hanem megatonnában, azaz ezres helyett milliós nagyságrendben mérik. Az Egyesült Államok által hivatalosan tesztelt legpusztítóbb bomba, a „Castle Bravo” már 15 megatonnás volt, azaz ezerszer olyan erős, mint a Kisfiú. A valaha felrobbantott legerősebb bomba a Szovjetunió által tesztelt, úgynevezett Cár-bomba volt a maga 50 megatonnájával, de tervezőasztalon létezik ennek a duplája is.

A nukleáris töltetek persze nem mind ennyire erősek, hiszen a stratégiai mellett szükség van taktikai csapásmérő eszközökre is, amelyek célzottan, kisebb területre koncentrálva is képesek rombolni. A „minőséget” ugyanakkor kárpótolja a mennyiség, a hidegháború vége óta tapasztalható folyamatos csökkenés ellenére ugyanis hivatalosan még mindig mintegy 16-17 ezer nukleáris töltet van a világon. Jelenleg az atomhatalmi „elitklubba” kilenc ország tartozik: az Egyesült Államok, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország, Kína, India, Pakisztán, Izrael és Észak-Korea. Bár a tudományos, illetve anyagi feltételei más államoknak is megvannak a nukleáris fegyver létrehozásához – legtöbbször Szaúd-Arábiát és Iránt szokták emlegetni –, valószínűtlen, hogy a közeljövőben bővülne az atomhatalmak köre.

Mint láthattuk, elég egyetlen bomba is ahhoz, hogy óriási károkat okozzon, a nukleáris fegyverarzenál jelentős része azonban alapvetően két állam, az Egyesült Államok, illetve Oroszország kezében összpontosul. Előbbinek a becslések szerint 7650, míg utóbbi 8420 robbanófeje van, ezeket a szárazföld, a légierő és a tengerészet is képes bevetni. Ezeknek persze csak egy része van folyamatos készültségben – általában a stratégiai eszközök –, ami azt jelenti, hogy szárazföldről négy, tengeralattjáróról tizenkét perc alatt lehet kilőni a rakétákat. A töltetek egy része továbbá kis hatótávolságú (500 kilométeren belüli), léteznek azonban interkontinentális ballisztikus rakéták is, amelyek akár tizenháromezer kilométer távolságból is képesek csapást mérni.

Arról megoszlanak a vélemények, hogy mekkora az esélye egy nukleáris háború kirobbanásának, sokak szerint mindenesetre a teljes világégést lehetővé tevő fegyver rémképénél semmi nem szavatolta jobban még a békét. Észak-Korea élén egy bizonyítási vágytól égő, fiatal és forrófejű diktátor áll ugyan Kim Dzsong Un személyében, mégis nehezen képzelhető el olyan helyzet (például egy déli offenzíva), amely okot adna atomfegyver bevetésére. Bár korábban Mao Ce-tung az egész világ nagy döbbenetére többször kijelentette, hogy Kínát óriási területe és lakosságszáma miatt lehetetlen megtörni atomfegyverekkel, és akár százmilliók életét is hajlandó feláldozni a győzelem érdekében, mióta a pekingi vezetés is megalkotta és megtapasztalta a nukleáris fegyverek erejét, ez a politika nyilvánvalóan megváltozott. Az ország fegyverarzenálja ma inkább presztízskérdés, mint valódi fenyegetés, hiszen az oroszok és amerikaiak fölénye megkérdőjelezhetetlen, a térségben így legfeljebb India jelenthetne fenyegetést. India és Pakisztán viszont lényegében egymás visszarettentésére tart tömegpusztító fegyvert, ha valaha is alkalmaznák, valószínűleg egymás ellen tennék. Izrael a Közel-Keleten egyedüliként nukleáris fegyvert birtokló állam, amely hivatalosan sosem ismerte el ezt a tényt, és ezért aztán nem is írt alá semmilyen ezzel kapcsolatos egyezményt, nukleáris arzenálja azonban elsősorban védekező, elrettentő feladatot lát el. Segítségével a zsidó államnak olyan óriási erőfölénye van az arab országok gyűrűjében, amely immár teljesen kizár egy ellene indított megsemmisítő erejű támadást.

Az ukrán válság kirobbanásakor többen rámutattak, hogy a nukleáris szembenállás két legnagyobb „versenyzője” továbbra is az Egyesült Államok (illetve szövetségesei, a britek és a franciák) és Oroszország. Az elemzések rámutatnak, hogy bár a nukleáris robbanótöltetek száma a leszerelésnek hála csökkent a hidegháború vége óta, a fegyvernem stratégiai jelentősége még növekedett is, és a hagyományos hadviselés visszaszorulásával a nukleáris csapás alternatívája felértékelődött. Ha retorikailag hangsúlyosabb is ez a lehetőség az utóbbi időben, és egyik fél sem zárta ki a nukleáris csapásmérés lehetőségét, az ukrán helyzet ilyen szintű eszkalálódására szinte semmi esély sincsen.

További biztonsági kihívást jelent még annak lehetősége, hogy egy radikális vezető vagy terrorszervezet kaparint meg egy atomfegyvert. Nem véletlen, hogy az „elitklub” kényesen ügyel arra, kit enged soraiba. Az atomhatalomnak olyan politikailag megbízható erőnek kell lennie, amely nem csupán felelősen használja saját arzenálját, de annak biztonságára is ügyelni tud. Korábban lehetett tudni, hogy Líbia diktátora, Moammer Kadhafi is rendkívüli összegeket ajánlott fel nukleáris fegyverekért, azonban végül nem sikerült megvalósítania álmát, bár utóbb pótolta az atomfegyvert más tömegpusztító eszközökkel. Egy másik járható út lehetne a nukleáris fegyverek saját gyártása, az ehhez szükséges technológia azonban aligha van birtokában bármelyik terrorszervezetnek.

Mi történne, ha ?

Az első, 1945-ös kísérleti robbantásoktól kezdve Pakisztán 1998-as tesztjeiig világszerte hivatalosan 2053 tesztet hajtottak végre nukleáris fegyverekkel, ez a szám azonban nem tartalmazza Észak-Korea és Izrael próbálkozásait (bár ez a nagyságrendeken nem változtatna). Ezeken a teszteken alaposan kitapasztalták a fegyverek tulajdonságait, és már az interneten is van olyan program, amellyel modellezhető egy tetszőlegesen kiválasztott méretű csapás a világ bármely célpontjára. Csupán a pusztító erő szemléltetése érdekében: ha az említett ötven megatonnás Cár-bombát Budapestre dobnák, akkor a szimuláció szerint a rombolás hatósugara Székesfehérvártól Jászberényig terjedne ki, és már az első percekben milliók életét követelné.