Román néplélek és önsztereotípia

Daniel David kolozsvári egyetemi tanár a társadalom pszichológiai profiljáról és a realista derűlátásról.

– Melyek a románok első számú igazodási pontjai? A család, a munka, a pénz közül például mit tartanak a legfontosabbnak az életben?
– A családot, a vallást és a munkát. A család szerepe valamennyi kultúrában és országban fontos helyet tölt be, e tekintetben nem sokban különbözünk másoktól, de a munka például azért különösen fontos számunkra, mert emancipációs eszközként tekintünk rá. A románok egyenjogúvá próbálnak válni a munka révén. Sőt, ha ennek segítségével emancipálódnak, és jelentős javadalmazásban részesülnek, a románok teljesítőképessége, hatékonysága is magas. E téren jó példaként említhetők a nyugat-európai országokban dolgozó román vendégmunkások. Ha viszont itthon keveset keresnek, és egyik hónapról a másikra tengődnek, akkor a munka nem segíti az emancipációjukat, teljesítőképességük hanyatlik, és ilyenkor azt szokták mondani: hagyd, mert menni fog úgyis.

– És milyennek képzelik magukat a románok, melyek a legjellemzőbb önsztereotípiák?
– Vendégszeretőnek, barátságosnak, ugyanakkor intelligensnek és kreatívnak képzeljük magunkat. Ezzel egy időben beismerjük, hogy fegyelmezetlenek vagyunk.

– Nem vendégszeretők a románok?
– Nem az általuk képzelt mértékben. Amikor a románok előítéleteket építenek fel magukról, korlátozott a viszonyítási alapjuk, elvégre közvetlen környezetükben találkoznak ugyan magyarokkal, németekkel, de nem tudják, milyenek valójában a franciák vagy a spanyolok. Ilyenkor igyekeznek pozitív önsztereotípiát kivetíteni magukról. Márpedig melyik a legkézenfekvőbb előítélet egy birodalmak ütközési övezetében élő, számottevő hatalommal sohasem rendelkező nép számára, amelyet az évszázadok során mindenki maga alá akart gyűrni? A vendégszeretet.

– Mindig is ilyen tulajdonságok jellemezték a románokat, vagy esetleg változtak a történelem folyamán a társadalmi-kulturális szokások?
– Erre nem sikerült választ találnunk, mivel az általunk felvett pszichológiai, intelligencia- és személyiségtesztekre eddig nem volt precedens, így nincs mivel összevetnünk őket. Személyes feltételezésem szerint azonban – és ezt a kötetben is megfogalmaztam – a románok alapvetően individualista, autonóm és független emberek, csakhogy az állandó veszélyek közepette a történelem folyamán arra kényszerültek, hogy közösségi struktúrákban éljenek. Ezek viszont a család szintjén épültek ki, a román közösségek nemzetségek halmazát alkották, és nem társadalmi szerződés alapján működtek, mint a szász vagy a sváb közösségek. Meggyőződésem, hogy amint a biztonság már nem jelent problémát, a románok pszichokulturális vonása közösségiből autonómmá, függetlenné fog átalakulni. A mai diákokon és egyetemistákon folytatott kutatások arról árulkodnak, hogy ők már magukon hordozzák ezeket a nyugatias ismertetőjeleket. Nem mondom, hogy ez jó vagy rossz, a lényeg az, hogy ezeknek a tulajdonságoknak az ismeretében eldöntsük, mit akarunk. Monográfiánk alapvető következtetése, hogy a romániai társadalom – beleértve románokat, magyarokat, sőt a romákat is – pszichológiai potenciálja azonos a nyugati népekével. Kreativitási és intelligenciapotenciálunk nem különbözik a hollandokétól, franciákétól, britekétől. Velünk a gond az, hogy a nyugati országoktól eltérően nincsenek erős társadalmi intézményeink, amelyek segítségével gyakorlatba ültethetnénk ezt a teljesítőképességet. Gyermekeink például hiába rendelkeznek magas értelmi és kreativitási potenciállal, ha a túlhaladott romániai tanterv nem ösztönzi ezt a teljesítőképességet, emiatt a PISA-teszteken elért teljesítményük, valamint az ország innovációs hányadosa rendre alacsony. A románok másmilyennek képzelik magukat, mint amilyenek valójában: azt látják, amilyenek lenni szeretnének, a saját potenciáljukhoz viszonyítják magukat. Ez nem illúzió, hanem realista derűlátás, ám a megvalósításokhoz kellenek az erős intézmények is. Versenyképességben a románok az amerikaiakat és a németeket is maguk mögé utasítják, viszont a teljesítményük gyengébb, mivel itthon nem fizetik meg a munkájukat, és nem léteznek a fegyelemhez vezető szabályok. A külföldön élő román állampolgárok többsége modellnek számít az ottani társadalmakban: pontosak, túlóráznak. A lényeg az, hogy a munka képes-e a társadalmi emancipáció eszközeként szolgálni, márpedig mindez a pénztől függ.

– Miben különbözik a román néplélek más nemzetekétől, például az országban élő nemzeti kisebbségekétől?
– Alacsony lélekszámuk miatt a romániai németeket nem sikerült mélyrehatóan vizsgálnunk, a magyarok esetében viszont nagyon érdekes következtetéseket sikerült leszűrnünk. A romániai magyarokat például a társadalmi többséghez, valamint a magyarországi magyarokhoz képest is nagyobb ellenszegülés jellemzi, kevésbé tűrik, hogy rájuk erőltessenek valamit. Nagyobb mértékben keresik a kihívásokat, és fokozottan hedonisták, de ez jó értelemben vett élvhajhászás, ami például a természet szeretetében nyilvánul meg. Miközben mindhárom kategória esetében fontos szerepet tölt be a hagyomány és a konformizmus, számos olyan közös jellemvonást képviselnek a romániai magyarok és románok, amelyek markánsan megkülönböztetik őket a magyarországi társadalomtól. Előbbiek közösségi emberek, míg a magyarországiak – a nyugati kultúrákhoz hasonlóan – individualisták, ugyanakkor nálunk nemzetiségtől függetlenül a vallásosság is erősebb. A genetikai aspektusokat figyelembe véve az erdélyi magyarok az egykori Magyar Királyság területén élő magyar közösségekhez állnak közel, pszichokulturális tekintetben viszont – részben a több száz éves közös történelemnek betudhatóan – a románokhoz. Ezeket a közös alapokat figyelembe véve szerintem számos projektet tudunk megvalósítani együtt, hiszen ha ismerjük mások értékeit, nézeteit, képesek vagyunk befolyásolni egymás kölcsönhatását. Mindeközben el kell ismerni a bennünket megkülönböztető jellemvonásokat is. Aláhúznám viszont, hogy ezek az eltérések nem tesznek összeférhetetlenné bennünket.

Daniel David egyetemi tanár, a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem klinikai pszichológiai és pszichoterápiai főosztályának alapító igazgatója 1972. november 23-án született Szatmárnémetiben. Helyettes professzor a New York-i Icahn School of Medicine at Mount Sinai egészségügyi intézményben, a New York-i Albert Ellis Intézet kutatási programjának igazgatója. (R. Sz.)