Amikor az Iszlám Állam felbukkant, érthetően fegyvert fogott az iraki és szíriai kormányerők ellen, hiszen saját kalifátusát már létező államok területén képzelte el, amihez elkerülhetetlenül hatalomváltásra volt szüksége. Aztán a szervezet szembefordult az ellenségeit támogató erőkkel és a korábban őt etető kézzel, célkeresztjébe a Nyugat is belekerült, aminek néhány nagy port kavaró lefejezéssel, majd sokkoló külföldi terrormerényletekkel adott hangot. Ezzel párhuzamosan előbb az elfoglalt területeken élő vallási kisebbségeknek, majd lényegében véve felekezetre tekintet nélkül az összes iszlám vallású államnak is „hadat üzent”, és lassan az egész világgal szembe került. Úgy tűnik, hogy a terrorszervezet senkit nem kímél, aki sérti szigorú vallási elképzeléseit. Ez alól pedig a muzulmánok – mindenek- előtt a síiták – sem kivételek, sőt, mintha jelenleg ők lennének a legfőbb célpontok.
Az alapvető, és ősrégi ellentétet alapvetően a síita–szunnita szembenállás okozza, amelynek gyökerei mélyre nyúlnak. Miután Mohamed próféta nem nevezte meg egyértelműen utódját, 632-ben bekövetkező halálakor két táborra szakadtak a muzulmánok. A szunniták a próféta elkötelezett és régi hívét, apósát, Abu Bakrt választották kalifának, míg a síiták szerint Mohamed veje és unokatestvére, azaz Fatima lányának férje, Ali volt a jogos utód. Ali végül csak negyedik lehetett a kalifák sorában – tehát az előtte uralkodó kalifákat a síiták egy része nem ismeri el –, azonban miután őt és fiait is megölték, a két tábor közötti szakadás véglegessé vált. Ez a régi időre visszanyúló, politikai természetű vita abban is megnyilvánul, hogy a síiták szerint a vezetés nem a hívők választásán, hanem a származáson, tehát Ali vérvonalán alapul. Ennek vallási következménye, hogy számukra kitüntetett az ajatollah, aki a próféta földi megjelenítője, szent ember, nem véletlen, hogy Mekkán kívül a szentnek tartott imámok sírjához is elzarándokolnak. További vallásértelmezési különbség közöttük, hogy a Korán mellett mely szövegeket tartanak hitük forrásának, illetve a síiták például napi öt helyett csak háromszor imádkoznak. Bár ezek a különbségek például a keresztény reformáció fényében nem tűnnek jelentősnek, a szembenállás olyan nagy, hogy egymást gyakran nem is tartják muzulmánnak. Arányaiban egyébként a szunniták elsöprő többséget alkotnak, és az iszlám vallásúak 85-90 százalékát adják, síiták nagyobb számban Iránban, Irakban és Libanonban élnek.
Az Iszlám Állam az iszlám szunnita ágát, azon belül is a vahabizmus egy fajtáját képviseli. Ennek a XVIII. századból származó szélsőséges irányzatnak a lényege az iszlám megtisztítása a rárakódott idegen elemektől, a Korán tanainak feltétel nélküli követése. Hogy ez a gyakorlatban mit jelent, annak borzalmairól nap mint nap hírt kapunk. A szervezet ezért rombolja porig bálványimádás vádjával az ókori emlékeket, feszítette keresztre a ramadán böjtjét megszegőket, és végez ki ezreket. Ez a végletekig radikális iszlám nem egyezkedik senkivel, nem csupán a keresztényekkel vagy síitákkal, de a szunnitákkal sem. Szaúd-Arábiában például a szunnita iszlám vahabita ágát gyakorolják, és bár az országot sok kritika éri az emberi jogok megsértése és a síita kisebbség diszkriminálása miatt, mégis nagyon távol állnak az Iszlám Állam elveitől, nem véletlen, hogy Rijád részese az ellenük küzdő koalíciónak is. Bár a terroristák államának önkényesen megválasztott kalifája, Abu Bakr al-Bagdadi birodalmát az egész világra szeretné kiterjeszteni, uralmát sem a szunniták, sem a síiták nem ismerik el.
A szervezet bővelkedik ellenségekben, de nincs híján szövetségeseknek sem. Azokban az államokban, ahol szunniták élnek, óhatatlanul felbukkannak az Iszlám Állam képviselői is. Bár, akárcsak az al-Kaida esetében, itt is inkább egymáshoz lazán kapcsolódó terroristahálózatról van szó, mint egységes központi irányításról. A szélsőségesek ott tudják a legjobban megvetni a lábukat, ahol a belpolitikai helyzet erre lehetőséget teremt, a káosz és a gyenge hatalom melegágya a terroristáknak. Irak és Szíria után egyre erősebbek már a polgárháború dúlta Líbiában és Jemenben, de Nigériában és Szomáliában is. A merényletek Tunéziában, Kuvaitban vagy legutóbb Törökországban nemcsak üzenetértékkel bírnak, de gyengítik a hatalmat, zavart keltenek, ezáltal pedig az Iszlám Államot erősítik.
Erős központi vezetés ellen ugyanis a „kalifátusnak” semmi esélye nincsen, nem véletlen, hogy eddig a „nagy ellenség”, Izrael sem került a célkeresztjükbe. Bár a palesztinok között már fel-felbukkantak az Iszlám Állam szimpatizánsai, egyelőre a már ott lévő csoportok jobbára leszámoltak a terjeszkedéssel, ahogyan például Afganisztánban is megálljt parancsoltak nekik a tálibok. A zsidó állam túl erős katonailag, hogy kívülről bárki fenyegetést jelentsen rájuk, ha pedig belül nem tud megjelenni az Iszlám Állam, a terroristáknak veszett ügyük van. Ugyanis csak a védtelenekkel szemben erősek, erejük ellenfeleik gyengeségében rejlik, és abban, hogy a szemben álló hatalmaknak – egyelőre – nem áll érdekükben fellépni ellenük. Birodalmuk ezért szűk határok közé szorult, hódításuk pedig a tudatos PR-stratégia által sugallt riogatásokkal ellentétben a merényletek ellenére valójában a végéhez közeledik.
Török dilemma
A török hatóságok azonosították a török–szír határon fekvő Suruc városában történt, 32 életet követelő merénylet elkövetőjét, egyelőre azonban nem fedték fel kilétét. Sajtóinformációk ugyanakkor arról szóltak, hogy a robbantást egy húszas évei elején járó nő követte el. Korábban több forrás is hangoztatta, hogy az Iszlám Állam állhat a támadás mögött, a terrorszervezet ugyanakkor még nem vállalta érte a felelősséget. Tegnap Ahmet Davutoglu török kormányfő arról beszélt, hogy tovább szigorítják majd a szíriai határ őrizetét, és újabb biztonsági intézkedések bevezetését is tervezik. Bár Törökország a NATO tagja, és közvetlenül a határa közelében is folytak harcok az Iszlám Állam ellen, eleddig az ország nem vette ki a részét a szervezet elleni küzdelemből. A kormányfő most is mindössze annyit ígért, hogy mindent megtesznek a támadás felelősei ellen, azt azonban nem tudni, hogy ez a terroristák elleni konkrét fellépést jelent-e. Ankara elsősorban azért ódzkodik beavatkozni a konfliktusba, mert azzal a kurdokat segítené, akik félelmeik szerint később Törökország ellen fordulnának. (MN)
