Posztszovjet keverék légierő

Régi-új harci gép típusokkal bombáznak az oroszok Szíriában.

Egy 34 gépes, a neves Szuhoj tervezőiroda típusaiból álló különítmény alkotja az orosz intervenciós erők magját Szíriában. A Szovjetunió idején vezető Mikojan-Gurjeviccsel (MiG) szemben az új Oroszországban dominánssá vált „repülőgépmárka” három típuscsaláddal és négy változattal képviselteti magát a latakiai Basszel el-Aszad (a szír elnök Bassár 1994-ben autóbalesetben elhunyt bátyjáról elnevezett) repülőtérre települt, kvázi repülőezred méretű harccsoportban. A különítmény jól tükrözi az Orosz Légierő (VVSZ Rosszii) mai helyzetét, melyet a Szovjetuniótól örökölt és az elmúlt években modernizált, illetve a szovjet dizájnra alapuló, de már Oroszországban pár éve épített gépek egyvelege alkot.

A gépek többsége (24 darab) a hidegháború idején gyártott (tehát 25-30 éves) Szu–24-es és Szu–25-ös. Az előbbit mindenekelőtt a Nyugat-Európában lévő mélységi célpontok (repülőterek, vezetési pontok, nukleáris hordozóeszközök, ipari létesítmények) elleni, mindenekelőtt nukleáris csapásmérésre fejlesztették ki, a változtatható szárnynyilazású amerikai F–111-esből kiindulva. Az utóbbit – hasonlóan az amerikai A–10-es „tankgyilkos” repülőgéphez – a szárazföldi csapatok közvetlen támogatására, azaz a frontvonalon történő bevetésekre. Mindkét típus természetesen részt vett az afganisztáni háborúban is.

A szovjet széthullás utáni idők egyik jelentős döntéseként az összes, nagy darabszámban szolgálatban álló egyhajtóműves harcászati típust (MiG–23,–27, Szu–22) kivonták a szolgálatból, ami biztosította a kéthajtóműves Szu–25 és Szu–24 jövőjét az új orosz légierőben. Mivel új gépek gyártására sokáig nem volt pénz, az akkor még viszonylag fiatal, 10-15-éves gépek modernizációja került előtérbe. A technológiai vasfüggöny leomlása (CoCom-lista megszűnése) is kedvezett ennek a folyamatnak, hiszen az orosz ipar hozzá tudott jutni nyugati (vagy éppen japán) forrásból olyan, elsősorban elektronikai alkatrészekhez, melyekre szüksége volt ehhez a munkához. Az orosz gazdaság talpra állása, a védelmi kiadások emelkedése pedig idővel gondoskodott a szükséges finanszírozásról is.

Így született meg a ma Szíriában látott, modernizált Szu–24M2 és Szu–25SzM. A korszerűsített elektronikának köszönhetően (például kétnormás, GPS/GLONASSZ alapú műholdas navigációs rendszer) nőtt a feladat-végrehajtás precizitása, azaz nemcsak az irányított, hanem a nem irányított bombákat is nagyobb pontossággal tudják célba juttatni. Ilyeneket vetnek be a közel-keleti országban is, a megjelent képeken FAB és betontörő BETAB bombákat lehetett látni a gépekre függesztve. Nőtt a gépek harci túlélőképessége is, modernizált önvédelmi berendezések beépítése révén.

A latakiai harccsoport kisebbik részét a hidegháborús Szu–27-es, a NATO-ban Flanker névvel illetett gépcsalád korszerűsített, már Oroszországban kifejlesztett és épített tagjai alkotják. Ezek a változatok ma is gyártás alatt állnak, és a légierő élvonalát jelentik. A Szu–30SzM egy többfeladatú vadászbombázó, melyet abból a Szu–30MK-sorozatból fejlesztettek ki, amit nagy sikerrel exportáltak Kínába, Indiába, Vietnamba, Malajziába és Venezuelába.

A Szu–34-es fejlesztésére irányuló (a Szu–24-esek leváltását célzó) programot már a Szovjetunió utolsó éveiben elkezdték, de csak a kétezres évek első évtizedére lett annyi pénze Oroszországnak, hogy a munkát befejezzék, és jelentősebb mennyiségben rendeljenek az új gépből. Mind a Szu–30SzM, mind a Szu–34-es képes nagy pontosságú csapásmérő fegyverek célba juttatására, de egyúttal levegő-levegő rakétákkal és korszerű fázisvezérelt radarral felszerelve az ellenséges repülőgépek elleni légi harcra is. Ami az előbbieket illeti, Szíriában eddig a KAB–500Sz típusú, műholdas irányítású bombák bevetését lehetett látni, melyek néhány méteres pontossággal is célba találnak.

A harci gépek munkáját veterán Il-20-as elektronikai felderítő gépek (ilyeneket fogtak a Baltikum felett az elmúlt hetekben a magyar Gripenek), illetve többféle drón (például Orlan-10-esek) egészítik ki. Ezek figyelik szenzoraikkal a lázadócsoportok rádióadásait, mindenfajta tevékenységét, ami alapján meg lehet tervezni a csapásmérő bevetéseket.

A Szíriában harcoló orosz gépek a mai nyugati csúcstechnikának a közelébe érnek, de azt nem érik el teljesen, ugyanakkor a négy évnyi háborúskodás miatt megtépázott Szír Légierőt eredményesen kiegészíthetik a külföldről támogatott lázadócsoportok elleni harcban. Ugyan nem ismert az oroszok stratégiai ambíciószintje, de az bizonyos, hogy ezzel a támogatással a damaszkuszi rezsim pozíciói fenntarthatóak maradhatnak, s ezáltal biztosítottá az oroszok jelenléte az országban, azaz a Földközi-tenger térségében.