Ha röviden akarjuk összefoglalni, elmondható: mind az Iszlám Állam, mind a szekulárisabb felkelők így próbálják érzékeltetni, hogy a történelem egy bizonyos, a mostaninál számukra kedvezőbb pontjára kívánnak visszatérni, ahonnan véleményük szerint „újra kell kezdeni”. A felkelőknél ez a pont a gyarmati rendszer alól történő szabadulás, az Iszlám Államnál pedig a 7. század. Vérmérséklettől függően, ezen logika alapján sokan azt állítják: ez után a pont után valami elromlott, újra kell kezdeni, és „eltörölni” ezt a „deviáns” történelmi fejlődést.
Azt azonban ma kevesen vitatják, hogy a forradalmi hullámban érintett államok szinte egyikében sem javult számottevően a helyzet, sok helyen viszont katasztrofális károk keletkeztek. Tunézia ugyan a The Economist elemzése alapján pozitív példa (legalábbis demokráciaként értékelik a jelenleg fennálló helyzetet), de tavaly három véres terrorcselekmény is történt az észak-afrikai országban. Líbiában, és Szíriában viszont katasztrofális a helyzet, mindkét országban polgárháborús helyzet uralkodik, aminek a menekültválság révén Európára is komoly hatása van.
Egyiptomban is igencsak felemás a mérleg, noha a nép megbuktatta Hoszni Mubarakot, majd az ezt követő választásokon a Muszlim Testvériség jelöltjét, Mohamed Murszit választotta meg, az ő uralma sem volt hosszú életű, „köszönhetően” a hadsereg beavatkozásának.
