Az elmúlt ötvenhat évben a világi katonaság négy alkalommal is beleszólt a kormányzásba – 1960-ban, 1971-ben, 1980-ban, legutóbb pedig 1997-ben. A legutolsó alkalommal, a „posztmodernnek” is nevezett katonai puccs során – a jelzőt azzal érdemelte ki, hogy vérontás nélkül zajlott, és nem vetettek be csapatokat – előbb „javaslatokat” tettek a kormányzó iszlamista pártnak (Refah, azaz Jólét), majd lemondásra kényszerítették az akkori miniszterelnököt, Necmettin Erbakant. A nyíltan iszlamista Erbakan az ifjú Recep Tayyip Erdogan „tanítómestere” volt, bár például a Nyugat megítélésében és az európai uniós tagságban nem értettek egyet. A török elnök viszonya mindenesetre már csak emiatt sem volt túl jó a hadsereggel, és később mindent meg is tett az 1997-es puccs elkövetőinek felelősségre vonásáért.
Hasonló módon éppen a korábban Erdogan vezette Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) kezdeményezte, hogy egy alkotmánymódosítással töröljék el az 1980-as puccs végrehajtóinak mentelmi jogát, akiket később életfogytiglani börtönre is ítéltek. A török elnök némileg joggal az uniós csatlakozással, és magukkal a demokratikus elvekkel indokolja, hogy csökkenteni szeretné a hadsereg befolyását a politikában, Törökországban ugyanakkor a katonaság részben mindig is az iszlamista erők és az önkényuralmi próbálkozások ellenpólusaként is működött.
