Amerika megágyaz a saját ellenségeinek

Könnyen lehet, hogy Washington a Szíria-politikájával éppen a saját biztonságát veszélyezteti.

De az Ahrar as-Sam tevékenysége is azt bizonyítja, hogy az al-Kaida helyi előőrseként működik Szíriában. Idlib és Aleppó tartományban sária bíróságok révén kormányoznak az an-Nuszrával párhuzamosan. A szervezet célja így az, hogy az Aszad-féle vezetés helyett Szíriában egy teokratikus állam legyen. „Ez az elképzelés egy alapvető változás a szíriai ellenzék 2011-es követeléseihez képest, amelyek még demokráciát és plurális rendszert akartak” – fogalmaznak a Foreign Policy szerzői.

Mindennek ellenére a szíriai ellenzéki csoportok továbbra is „mainstream” szereplőnek tekintik az Ahrar as-Samot, mivel az nagyban kivette a részét a kormányerők elleni harcból. Sőt, ma Észak-Szíriában egyfajta összekötő szerepet játszanak a lázadócsoportok között, továbbá úgy szilárdítják meg a sária-alapú kormányzást, hogy a világ rájönne, mindez az al-Kaida győzelméhez fog vezetni Szíriában. Pedig közben külföldi harcosokat is várnak a soraikba, de maguk is támogatják az al-Kaida nyugati célpontok elleni műveleteit.

Legutóbb az Ahrar as-Sam legutóbb azzal lopta be magát Aleppónak a felkelők által ellenőrzött részén élők szívébe, hogy vezető szerepet játszott az ostromzár áttörésében (ezt a múlt hét végén újra visszaállították a kormányerők). A Foreign Policy szerzői szerint ráadásul tovább fogják erősíteni a katonai együttműködést a többi aleppói csoporttal, a támogatottságukat pedig segélyekkel és más szolgáltatásokkal növelik a városban maradottak körében.

A négyzetkilométerek, amelyekért ezrek véreztek el

Mi a helyzet Aleppó körül? Ki ostromol kicsodát, és hogyan zárult be újra az ostromgyűrű? Erről szól az MNO korábbi írása.

A lap szerint így az Egyesült Államok most a szélsőségesek elleni harcot kockáztatja, ha továbbra is hagyja, hogy az Ahrar as-Sam és a Dzsabhat Fatah as-Samra úgy tekintsenek a szíriaiak, mint Aleppó győzteseire, akik viszont nem mások, mint az al-Kaida hosszú távú játszmájának részei. Ezért a szerzőhármas azt javasolja, hogy Washington nyújtson alternatívát a szíriai civileknek és ellenzéki csoportoknak az al-Kaida hálózata helyett, továbbá azt, hogy előzzék meg, hogy a sária-alapú kormányzás tovább erősödjön a lázadók által uralt területeken. Egy döbbenetes megoldási javaslatot is tesznek: szerintük e cél érdekében nem szabad szövetségre lépni Oroszországgal és az Aszad-rendszerrel, mert ez elfordítaná a maradék ellenzéki erőket Amerikától, és inkább a keményvonalas ellenzékiekhez fordulnának. Így pedig többé nem lennének partnerek az Iszlám Állam és az al-Kaida elleni harcban.

Kérdés, ennek a „harmadikutas” stratégiának a harctéri viszonyok ismeretében mennyi realitása van.