Orbánt nem szeretik, de komolyan veszik

Nincs Európában elfogadható jövőképet kínáló karizmatikus vezető. Arnaud Dubiennel beszélgettünk.

– A napokban Vlagyimir Putyin Párizsba volt hivatalos, ám Francois Hollande kioktató nyilatkozata után lemondta a látogatást. Ez azt jelenti, hogy az Oroszországhoz az általános feszültség ellenére is kiegyensúlyozottan viszonyuló Franciaország is felsorakozott az Egyesült Államok mögé, vagy csak a szíriai kérdés borzolta fel a párizsi kedélyeket?
– Mindenekelőtt szögezzük le, Párizs az ukrán válság kirobbanása óta közvetítőként lépett fel Moszkva és Brüsszel között, és igyekezett megakadályozni a kapcsolatok végletes megromlását. Hollande meghívta Putyint a normandiai megemlékezésekre, a varsói NATO-csúcs előtt pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy Oroszország nem ellenség, hanem partner, a szíriai helyzet megítélésében azonban alapvetően különbözik a két fél álláspontja. A Közel-Keleten hagyományosan aktív Párizs értetlenül és tehetetlenül áll azelőtt, hogy az orosz beavatkozással összeomlottak öt év erőfeszítései. Ez az elégedetlenség érezhető volt az ominózus nyilatkozatban, amelyre reagálva Putyin lemondta a látogatást. Jól tudva, hogy sokat nem veszíthet, mert Hol­lande már „béna kacsa”.

– Nem gondolja, hogy az újabban Szíria kapcsán Oroszország és a nyugati hatalmak között kiéleződött feszültség az ukrán helyzetre is kihat, hiszen válaszul itt gyakorolnak nyomást Moszkvára?

– Éppen ellenkezőleg, hiszen az európai hatalmak egyre elégedetlenebbek Kijevvel. Washington, London vagy éppen Donald Tusk és Lengyelország a szankciók szigorítását akarták Szíria miatt, ám ebben messze nincs egyetértés, hiszen sokan már a büntetések enyhítését szeretnék. Ukrajna tehát külön téma, közvetlenül nem kapcsolódik össze a szíriai helyzettel.

– Az, hogy az Európai Unió a jövőben miként alakítja a kapcsolatait Oroszországgal, jelentős mértékben függ az amerikai, a francia és a német választások kimenetelétől. Egyetért ezzel?
– A legfontosabb e tekintetben az amerikai elnökválasztás. Amennyiben ugyanis Hillary Clinton győz, s erre jelentős esély van, akkor Oroszország és a Nyugat közötti kapcsolatok javulására aligha lehet számítani. Ellenkezőleg, a feszültség fokozódni fog, hiszen Clinton környezetében sokan túlságosan puhának tartják Obamát. Moszkvában ezzel tisztában vannak, és felkészülten várják a revansisták támadásait. Természetesen Moszkva és Washington kap­csolatának alakulása hatással lesz az Európai Unió és Oroszország viszonyára is. Ami pedig a francia választásokat illeti, a legnagyobb esélye Alain Juppének van, aki külügyminiszterként már igazolta, hogy nem igazán nevezhető Moszkva barátjának. Vele a kapcsolatok Oroszországgal feltehetően rosszabbul alakulnak, mintha Sarkozy győzne, ám azért talán jobban, mint Hollande idején. A jövőben tehát visszafogott, kissé hűvös viszonyra számítok. Németországban több forgatókönyv is lehetséges, különösen, ami a lehetséges koalíciót illeti, így ezzel szerintem még korai foglalkozni.

– Ha feláll a Clinton–Juppé–Merkel hármas, akkor Putyin nem sok jóra számíthat, nemde?
– Ez így van, azonban ne feledjük, egy dolog a kampány, a retorika, és megint más felelősség, a kormányzás.

– Így van, háború nem lesz, legfeljebb hidegháború. Vagy inkább hideg béke?
– A hidegháború egy meghatározott történelmi korszakot jelent, amikor két hatalom ellenőrizte a világot. Ezzel szemben Washington és Moszkva még Szíriában sem tud rendet teremteni Irán, Egyiptom vagy Szaúd-Arábia érdekeinek figyelembevétele nélkül. A világ a Szovjetunió felbomlása óta hatalmasat változott. S most a legrosszabb forgatókönyvek is fel-felvetődnek, én azonban úgy érzem, nem alakulnak majd olyan rosszul a dolgok, mint ma azt sokan gondolják.

– Mi lesz a – brexittől az eurózóna problémáin át a migránsokig – nehézségek sorával szembesülő, mély válságban lévő Európai Unióval?
– A népvándorlás az utóbbi időben érezhetően lelassult, ám hosszú távon ezzel a problémával számolni kell. A liberálisok mind Európában, mind pedig Európában örülnek Clinton várható győzelmének, ám nem szabad elfelejteni, hogy az EU-n belül Franciaországtól Hollandián át Németországig éppen a rendszerellenes, szélsőséges pártok erősödnek. Emellett ott van az olasz referendum, amelyet Matteo Renzi jó eséllyel elveszíthet, ehhez jönnek az itáliai bankok gondjai, így Európa egyik középhatalma destabilizálódhat, ami újabb jelentős gondot okoz. A jelenlegi Európai Unióból nem kér az olaszok, a hollandok, de a franciák többsége sem, miközben nincs olyan karizmatikus vezető, aki valamiféle alternatívával, elfogadható jövőképpel tudna előállni.

– Látszik, hogy nem nézi a magyar közszolgálati csatornát. Különben tudná, hogy az Orbán Viktor vezette Közép-Európa igenis kínál alternatívát, és megmutatja Párizsnak és Berlinnek a helyes utat…
– Persze. Ne keverjük az alternatívát az elkülönüléssel. Orbánt természetesen komolyan veszik manapság Brüsszelben, ám a megítélése ettől függetlenül negatív. Ezzel szemben például Kaczynskival minden problémája ellenére elnézőbb a nyugati elit, jobban elfogadják már csak azért is, mert nem barátkozik Putyinnal.