Obama nyolc ellentmondásos elnöki éve

A remény jelöltjétől a líbiai rezsimváltáson át az iraki ki-, majd bevonulásig.

Olyan nagy lendületre tett szert, hogy a Demokrata Pártot meghatározó Clinton-klán jelöltjét, a korábbi elnök feleségét, Hillary Clintont is sikerült legyőznie, majd republikánus ellenfelét, John McCaint (2012-ben Mitt Romney-t) is – mondhatni könnyedén. Karizmája mellett az is segítette, hogy az első elnökjelölt volt, aki maximálisan támaszkodott a fiatalság elérését segítő internet nyújtotta lehetőségekre, például az úgynevezett mikrofinanszírozásra, melyben 1-5 dolláronként gyűjtenek adományokat emberek millióihoz hozzáférve.

Sokak már ekkor figyelmeztettek, hogy ilyen elvárásokat törvényszerűen kísér majd elégedetlenség. Hiába kezdte meg a pénzügyi válság következményeinek felszámolását, az iraki kivonulást, illetve a róla gúnyosan Obamacare-nek elnevezett új, átfogó egészségbiztosítási rendszer kiépítését, a választói csalódottságot már a soron következő, 2010-es félidős választáson le lehetett mérni, ahol az ellenzéki republikánusok többséget szereztek a képviselőházban. Az obstrukció folyamatossá vált, ami különösen a pénzügyeken látszott meg, és megnehezítette, meghosszabbította a válságból való kilábalást is: többször előfordult elnöksége alatt, hogy költségvetés hiányában az állam kifutott a pénzből, vagy mert a republikánus képviselők nem voltak hajlandók megemelni a törvényben rögzített államadósság-plafont.

S miközben jelentős előrelépést tett a heteroszexuálistól eltérő nemi identitású csoportok egyenrangúsítása felé, más területeken tragédiákkal volt terhes az elnöksége: tovább emelkedett a tömeges áldozatot követelő ámokfutások száma, s első fekete vezetőnek igencsak kínos módon a színes bőrűekkel szembeni rendőri erőszak is fokozódott, tiltakozó mozgalmat (Black Lives Matter – a feketék élete is számít) kiváltva. A republikánus ellenzék teljes elutasítása miatt ráadásul nem sikerült áttörést elérni az egyik legfontosabb kiváltó ok, a fegyverviselés szabályozása, korlátozása tekintetében. A politikai jobboldal sikerrel állított be minden erre vonatkozó demokrata törekvést a demokrácia korlátozásaként, az állampolgárok alkotmányosan garantált fegyveres ellenállási jogának felszámolására tett „államszocialista” kísérletként. A túlzott állami szereptől való félelem nehezítette meg az Obamacare elfogadását is, mely végül ugyan sikerült, ám a republikánusok máig nem barátkoztak meg vele, és fogadkoznak az ellehetetlenítésére.

A külpolitikában elődjéhez, George W. Bushhoz képest nem a nyílt katonai, hanem a fedett titkosszolgálati, illetve szövetségesek vagy közvetítők útján megvalósuló (proxi-) intervenció került előtérbe. Erre a két legfontosabb példa az arab tavasz, illetve Ukrajna, ahol az amerikaiak kínosan ügyeltek, hogy közvetlen érintettséggel ne lehessen vádolni őket. Kivételt képez ez alól a líbiai beavatkozás és az Iszlám Állam miatti visszatérés Irakba, ám ezekre is vonatkozik az az irányelv, miszerint a helyi szövetségeseké (európaiak, arabok) a hangsúlyos szerep, Amerika pedig „hátulról vezet”. Kérdéses, hogy ezzel a megközelítéssel sikerült-e valamennyit visszanyerni a Bush-kormány idején elvesztett szimpátiából, kevésbé járul-e hozzá a terroristák toborzásához ez a politika, mint a nyílt intervenció. A nagyhatalmi kapcsolatok alakulásában a „barátságosabb Amerika” imázsa egyértelműen nem tükröződik: az ukrajnai válság nyomán Oroszországgal hidegháborút idéző katonai szembenállás van kialakulóban, de Kínával is egyre inkább katonai jelleget ölt a konfrontáció.