Miközben kedden Hillary Clinton és Donald Trump csatájára figyelt a világ, a 2016-os elnökválasztással szimbolikusan lezárult az Obama-korszak is. Az Egyesült Államok első fekete elnöke utódja januári beiktatásáig már csak „béna kacsaként” van jelen a Fehér Házban.
Bár a részletesebb és igazságosabb értékelésekhez még évek sora, ma még nem nyilvános tények tárházának ismerete szükséges, az már most megállapítható, hogy roppant ellentmondásos elnökség volt Barack Obamáé. Ez a legszembetűnőbb módon a megválasztását megelőző, illetve azt fogadó reménység, és az Egyesült Államokat és a világot vele kapcsolatban ma jellemző kiábrándultság összeegyeztethetetlenségében mutatkozik meg.
A 2008-as kampány új arcaként, újonc szenátorként, mégis kívülállóként Obama és csapata három tényezőre építhetett: a pénzügyi válságra, mely amerikai középosztálybeliek tömegeit szegényítette el (mindenekelőtt megfosztva őket irreális konstrukcióban finanszírozott ingatlanjaiktól), a már akkor is felgyülemlőben lévő elitellenességre, illetve legközvetlenebb módon a 43. elnök, George W. Bush háborús politikájára, az elhúzódó és Amerika hírnevét bemocskoló háborúkra válaszul megerősödött békevágyra.
Obama személyisége és üzenete olyannyira stimmelt az akkori politikai helyzethez, az amerikai választók lelkiállapotához, de még a világ közvéleményének elvárásaihoz is, hogy már megválasztása előtt filmsztárnak kijáró fogadtatás övezte, nemcsak odahaza, hanem a tengerentúlon is, különösen Európában. Emlékezetes esemény volt berlini látogatása, mely John F. Kennedyét idézte, a drámai történelmi körülmények hiánya ellenére. A „bunkó”, más véleményének megkérdezése nélkül cselekvő Bush után finomabb hangot ütött meg, előzetesen még azt is megígérte, hogy feltétel nélkül leül az elődje által „a gonosz tengelyének” nevezett országok (jelesül Irán) vezetőivel. Nem lehetett nem komolyan venni, hogy nyolcévnyi gőgös és agresszív politika után igyekszik normalizálni Amerika helyét a világban, helyreállítani imázsát.
Olyan nagy lendületre tett szert, hogy a Demokrata Pártot meghatározó Clinton-klán jelöltjét, a korábbi elnök feleségét, Hillary Clintont is sikerült legyőznie, majd republikánus ellenfelét, John McCaint (2012-ben Mitt Romney-t) is – mondhatni könnyedén. Karizmája mellett az is segítette, hogy az első elnökjelölt volt, aki maximálisan támaszkodott a fiatalság elérését segítő internet nyújtotta lehetőségekre, például az úgynevezett mikrofinanszírozásra, melyben 1-5 dolláronként gyűjtenek adományokat emberek millióihoz hozzáférve.
Sokak már ekkor figyelmeztettek, hogy ilyen elvárásokat törvényszerűen kísér majd elégedetlenség. Hiába kezdte meg a pénzügyi válság következményeinek felszámolását, az iraki kivonulást, illetve a róla gúnyosan Obamacare-nek elnevezett új, átfogó egészségbiztosítási rendszer kiépítését, a választói csalódottságot már a soron következő, 2010-es félidős választáson le lehetett mérni, ahol az ellenzéki republikánusok többséget szereztek a képviselőházban. Az obstrukció folyamatossá vált, ami különösen a pénzügyeken látszott meg, és megnehezítette, meghosszabbította a válságból való kilábalást is: többször előfordult elnöksége alatt, hogy költségvetés hiányában az állam kifutott a pénzből, vagy mert a republikánus képviselők nem voltak hajlandók megemelni a törvényben rögzített államadósság-plafont.
S miközben jelentős előrelépést tett a heteroszexuálistól eltérő nemi identitású csoportok egyenrangúsítása felé, más területeken tragédiákkal volt terhes az elnöksége: tovább emelkedett a tömeges áldozatot követelő ámokfutások száma, s első fekete vezetőnek igencsak kínos módon a színes bőrűekkel szembeni rendőri erőszak is fokozódott, tiltakozó mozgalmat (Black Lives Matter – a feketék élete is számít) kiváltva. A republikánus ellenzék teljes elutasítása miatt ráadásul nem sikerült áttörést elérni az egyik legfontosabb kiváltó ok, a fegyverviselés szabályozása, korlátozása tekintetében. A politikai jobboldal sikerrel állított be minden erre vonatkozó demokrata törekvést a demokrácia korlátozásaként, az állampolgárok alkotmányosan garantált fegyveres ellenállási jogának felszámolására tett „államszocialista” kísérletként. A túlzott állami szereptől való félelem nehezítette meg az Obamacare elfogadását is, mely végül ugyan sikerült, ám a republikánusok máig nem barátkoztak meg vele, és fogadkoznak az ellehetetlenítésére.
A külpolitikában elődjéhez, George W. Bushhoz képest nem a nyílt katonai, hanem a fedett titkosszolgálati, illetve szövetségesek vagy közvetítők útján megvalósuló (proxi-) intervenció került előtérbe. Erre a két legfontosabb példa az arab tavasz, illetve Ukrajna, ahol az amerikaiak kínosan ügyeltek, hogy közvetlen érintettséggel ne lehessen vádolni őket. Kivételt képez ez alól a líbiai beavatkozás és az Iszlám Állam miatti visszatérés Irakba, ám ezekre is vonatkozik az az irányelv, miszerint a helyi szövetségeseké (európaiak, arabok) a hangsúlyos szerep, Amerika pedig „hátulról vezet”. Kérdéses, hogy ezzel a megközelítéssel sikerült-e valamennyit visszanyerni a Bush-kormány idején elvesztett szimpátiából, kevésbé járul-e hozzá a terroristák toborzásához ez a politika, mint a nyílt intervenció. A nagyhatalmi kapcsolatok alakulásában a „barátságosabb Amerika” imázsa egyértelműen nem tükröződik: az ukrajnai válság nyomán Oroszországgal hidegháborút idéző katonai szembenállás van kialakulóban, de Kínával is egyre inkább katonai jelleget ölt a konfrontáció.
