Az uniós menekültelosztásban vállalt felelősség és szolidaritás ügye ígérkezik a legforróbb témának a mai uniós csúcson, amelyen hiába kerülnek még más egyéb fajsúlyos témák is az asztalra, Donald Tusk tanácsi elnök egy szűk délután alatt szeretne mindent maga mögött tudni. Az egyik, a brexit mögött tartósan tornyosuló gond, hogy a menekültek Olasz- és Görögországból történő áthelyezése finoman szólva lassacskán halad annak ellenére is, hogy Törökország márciustól nem zúdítja a kontinensre a menedékkérőket. És akkor még nem is beszéltünk az országok közötti áthelyezésekről, kitoloncolásokról. Eközben persze folyik a külső határok infrastruktúráinak erősítése, valamint fejlődő, főleg afrikai országokkal zajlanak (anyagi források juttatásáról is szóló) tárgyalások, hogy fékeződjön a migráció.
Ami viszont a magyar kormány szempontjából különösen fontos, továbbra sem szeretne áthelyezett („betelepített”) embereket látni az országban. És most lehet, tényleg szükség lesz rá, hogy a többieknél hangosabb legyen a magyar küldöttség a brüsszeli tárgyalóasztalnál, mert hiába érvelünk a V4-ek által kidolgozott és támogatott rugalmas szolidaritással, ha Németország a rugalmasság alatt azt érti, ami ő szeretne. Márpedig Angela Merkelnek kilenc hónappal a német választások előtt igencsak érdekében állhat az, hogy választóinak megmutassa, nemcsak országa kell, hogy kizárólagosan szolidáris legyen a menedékkérőkkel, másnak is alaposan ki kell venni részét az elosztásból. Nem túlzás, hogy ezúttal politikai jövője is függhet attól, mennyire sikerül felgyorsítani a kitoloncolásokat, illetve a menekültstátusra jogosultak továbbhelyezését Németországból. Ezt a feltevésünket Feledy Botond uniós szakértő, jogász is alátámasztotta, aki kérdésünkre érzékeltette, a magyar álláspont súlya nem mérhető össze a németekével. És bár évértékelő beszédében Jean-Claude Juncker bizottsági elnök is ízlelgette a rugalmas szolidaritást, más alkalommal viszont azt is mondta, ideje megbarátkoznia a tagállamoknak a relokáció, vagyis az áthelyezés gondolatával.
Mint ahogy azt Lázár János Miniszterelnökséget vezető minisztertől tudjuk, érvrendszerünk erősen épít a kvótareferendumra, illetve az ott nemmel szavazók százalékarányára, tehát hogy a véleménynyilvánító társadalom majdnem egésze elutasította a kötelező betelepítést. Igen ám, de az, aki ellenérvet szeretne megfogalmazni az asztalnál Orbán Viktorral szemben, elég csak azzal előjönnie, hogy az érvénytelen népszavazás mit sem ér. – Akár vétóra is kényszeríthetnek bennünket – mondta tegnap Lázár János, de vétó és vétó között igencsak sok árnyalati különbség létezik.
Ez azt eszközt az Európai Tanácsban igencsak ritkán használják, akkor is csak zsarolásra. A vétóval való apróbb fenyegetés már annál inkább bevett fegyver. A vétóval politizálni sokakat és sokféle formában láthattunk már, például októberben Matteo Renzinek sikerült elérnie, hogy az unió külügyi szolgálata csak elítélje az orosz katonai tevékenységet Szíriában, de újabb szankciókról nem sikerült döntenie. Renzi itt csak annyit csinált, hogy kivetette a szankció szót a nyilatkozatból, így már Olaszország is meg tudta szavazni azt. Vannak ennél emlékezetesebb vétózások is. Sebastian Kurz osztrák külügyminiszter idén augusztusban Törökország Európai Unióval folytatott csatlakozási tárgyalásainak megvétózását helyezte kilátásba, mivel Ausztria szerint Ankara lényegében semmilyen előrehaladást nem mutat fel, és folyamatosak az emberi jogi jogsértések. A török kártyát az osztrákok már akkor is többször előhúzták, amikor Horvátország az unió kapujában várta a bebocsátást. Idén szeptemberben a pozsonyi uniós csúcson a briteknél verte ki a biztosítékot a közös uniós hadsereg ötlete, Michael Fallon védelmi miniszter azt mondta, míg az ország uniós tag, ennek nem engednek zöld utat. Nem véletlenül került a következtetések közé csak annyi, hogy az uniós védelmi együttműködést erősíteni kell. Szoros értelemben vett vétó tehát uniós állam- és kormányfők csúcstalálkozóján nem létezik, mert a felek mindig addig finomítják a következtetést, a végső dokumentumot, amíg az mindenki számára elfogadható lesz. Ahogy Feledy Botond fogalmaz, „a vétó korántsem olyan komoly fegyver, mint ahogy azt kommunikálják”.
Tulajdonképpen vétónak minősíthető az írek akaratnyilvánítása is 2008-ból, amikor referendumon utasították el a lisszaboni szerződés ratifikálását. Ezt hasonló vétók előzték meg az Európai Tanácsban, hiszen ha ott az állam- és kormányfők egyöntetűen elfogadták volna az új alapszerződés ratifikálását, nem is kellett volna az urnák elé szólítani az embereket Írországban. Ez lett volna az a bizonyos referendumon megerősített vétó, amit a magyar kormány a népszavazással el akart érni, hogy aztán annál erőteljesebben érvelhessen a menekültek áthelyezése ellen.
