Ezúttal nem kellett izgulnia a levélszavazatok megérkezéséig Alexander Van der Bellennek, a zöldpárti jelölt a voksok majd 52 százalékának besöprésével magabiztosan nyerte az osztrák elnökválasztások megismételt második fordulóját. Ezt látva úgy ünnepelt hétfőn az osztrák és az európai sajtó, mintha legalábbis valami nagyon súlyos katasztrófát sikerült volna elkerülni. Csak úgy záporoztak a gratulációk Brüsszelből is, és kissé talán megkésve hétfőn Orbán Viktor is levélben gratulált az új elnöknek. A magyar miniszterelnök azt írta:
„Nagy várakozással tekintek a következő évek közös munkájára, amellyel hozzájárulhatunk a közép-európai régió fejlődéséhez és az Európai Unió előtt álló kihívások megoldásához.”
A Der Standard véleménycikkében amellett érvelt, hogy a választás eredménye egész Európa számára üzenetértékű, a Die Presse azon örvendezett, hogy „Ausztria levált a számos országban uralkodó populista trendről”, és a Wiener Zeitung is azt emelte ki, hogy Ausztria egyértelmű jelet küldött európai szomszédainak, akik szintén a szélsőjobboldali pártok menetelését figyelik. A német konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung ugyancsak amellett érvelt, hogy első látásra úgy néz ki, Van der Bellen győzelme cáfolja a „dominóhatás-elméletet”, amely szerint Nyugaton az egyik ország a másik után válik a jobboldali populisták martalékává. A Financial Times című brit üzleti lap szintén azt írta, a szabadságpárt veresége a szélsőjobb vonzerejének korlátait mutatja, a győzelem pedig a pluralizmus, a tolerancia és a liberális demokrácia sikere. A sort még hosszan lehetne folytatni, a fősodrú európai média egyöntetűen a demokrácia győzelmeként és a szélsőjobboldal vereségeként tálalta az eredményeket.
De tényleg ez történt? Ha már üzenetek, arról mintha megfeledkezne az osztrák sajtó, hogy az elnökválasztás második fordulójáig a két nagy párt, a szociáldemokraták (SPÖ) és a néppárt (ÖVP) el sem jutott, az embereknek ugyanis tele van a hócipőjük a fennálló politikai elittel. Arról is kevés szó esett, hogy a munkások 85 százaléka Norbert Hoferre szavazott, egyértelmű jeleként annak, hogy van egy meglehetősen homogén, elégedetlen réteg, amely elárulva érzi magát. Talán jelenleg még nincsenek elég sokan ahhoz, hogy fordulatot hozzanak, de Norbert Hofer már jelezte, 2022-ben is kész ringbe szállni. És ha már az osztrák elnökválasztást a brexithez vagy Donald Trump győzelméhez hasonlítják, azért érdemes megjegyezni, hogy az osztrák államfő szerepe szinte csak reprezentatív funkciókra korlátozódik.
Ezektől függetlenül Ausztria persze valóban egy politikai irány mellett is döntött. A kampány nagyon hosszúra nyúlt, így már nemcsak a jelöltek programja, de személyisége, illetve az általuk képviselt, az országon túlmutató politika is rárakódott a döntésre. Ennek köszönhető Van der Bellen vártnál nagyobb arányú győzelme is, a közvélemény-kutatások is azt igazolják, hogy az emberek részben azért voksoltak a zöldpárti közgazdászra, mert megijedtek. A szavazók elhitték, hogy nemcsak a jelöltek, de a szélsőjobboldal és a demokrácia, az uniós tagság és a kilépés, a stabilitás és a változás között is választanak.
A nagy ünneplés közepette pedig érdemes egy pillantást vetni a legfrissebb közvélemény-kutatásokra is, amelyek szerint az Osztrák Szabadságpárt 35 százalékos támogatottsággal jelenleg a legnépszerűbb alakulat, messze megelőzve riválisait. Legközelebb 2018-ban tartanak parlamenti választásokat Ausztriában, addig kiderül, Van der Bellen mire megy elnökségével.
