„Mi itt, Vietnamban mindent megeszünk”

A világ leggyorsabban fejlődő városába látogattunk, amely tele van ellentmondásokkal.

Nincs könnyű dolga annak, aki gyalog indul felfedezni Hanoit. Az utak és az apró, szűk utcácskák is dugig vannak motorokkal, amelyek dudaszótól morajló gyors folyóként áramlanak mindenhol, amerre a szem ellát. Az európai közlekedési szabályok értelmüket vesztik: a gyalogosátkelőnél nem állnak meg a motorosok és az autósok, de sokszor a lámpák piros jelzése sem zavarja őket. 

 Aki látni akar valamit Vietnam fővárosából, annak előbb-utóbb át kell esnie a „tűzkeresztségen”, bele kell vetnie magát gyalogszerrel a motor- és autófolyamba, hogy átérjen az út túloldalára. Kezdetben az idegen még tenyerével próbálja megállásra bírni a motorosokat, ám ez nem sokat ér. Igaz, ha meg nem is állnak, szerencsére kikerülnek. Viszont az első átkelés valóságos sikerélmény. Utána lassan már intenünk sem kell, pár óra múlva pedig úgy haladunk át a folyón, mint forró kés a vajon.

A Hoan Kiem tó környékét mindenütt vietnami nemzeti zászlók díszítik. A vörös alapon ötágú sárga csillagos lobogót a holdújév alkalmából tűzték ki Hanoiban. A sarló-kalapácsos zászlóból is akad azért bőven, ám az – mint később megtudjuk – itt már nem csak a kommunizmus, a munkásosztály és a parasztság összefogásának jelképe.

A tóparton ilyenkor, februárban is nyárias az időjárás. Itt ismerkedünk meg Nguyen Thanh Thaóval, egy fiatal hanoi lánnyal, aki kitűnően beszél angolul. Bár találkozásunkkor éppen születésnapját ünnepli, úgy dönt, ezt a napját nekünk szenteli, bemutatja a várost. Nem telik el egy óra sem, amikor azt kéri: szálljak fel mögé a motorjára. Bukósisak helyett egy műanyag sapkát nyújt, majd ezzel nyugtat: Hanoiban a külföldieknek biztonságosabb motoron, mint gyalog. Van ennél meggyőzőbb érv? 

A dudaszó zajában tűnik fel először, hogy a vietnami kultúra mennyire régi. Az „irodalom templomában” kapott helyet az ország első egyeteme, amelyet 1076-ban hoztak létre. Az öt udvarból álló pagodakomplexumot Konfuciusz tiszteletére emelték. Kezdetben az uralkodó gyermekei tanultak itt, később azok is lehetőséget kaptak, akik megfelelő képzettséggel rendelkeztek. Az egyik udvarban hatalmas kőteknősök sorakoznak – a hosszú életet és a bölcsességet szimbolizálják –, amelyek a XV. század óta tartják a hátukon az óriási kőlapokat. Azoknak a tanulóknak a nevét és eredményeit vésték rájuk, akik sikeresen teljesítették a vizsgákat.

Ennél is komolyabb a Tran Quoc pagoda múltja: a hatodik században emelték a Nyugati-tó közepén. A buddhista imahelyet keskeny úton lehet megközelíteni, az épületben több szentély is található. A híres Egypilléres pagodát kis tóra építették, az egyetlen kőtömbön nyugvó faépület lótuszvirágot mintáz, ez a buddhizmusban a tisztaság szimbóluma. A lótuszt mint motívumot sok helyütt megtalálhatjuk Vietnamban. A lótusz iszapban él, virága azonban kiemelkedik a vízből, sosem sározódik be. Az erőt és az élni akarást is jelképezi, a túlélés kulcsaként.

A kereszténység is képviselteti magát Hanoiban, nem is akárhogy: az első templomot, a híres Szent József-katedrálist francia gyarmatosítók emelték az akkori Francia-Indokínában. A katedrális ma is fogadja a híveket: ottjártunkkor esküvőt tartottak, az ifjú pár és a násznép boldogan fényképezkedett a templom előtti téren. Nem messze, egy keresztény kegytárgyakkal teli óriási boltban gyönyörű feszületfaragványokat és szentekről készült szobrokat árulnak, és itt foghattunk kézbe először vietnamiul írt Bibliát is. Az országban több millió keresztény él. 

Nem kell sokáig gondolkodnia a látogatónak, ha megéhezik. Az utcák éttermekkel vannak tele, nemegyszer a konyha is kint van: hatalmas kondérban forralják a vizet, abban készül a híres pho, a marhahúsleves. Legtöbbször apró műanyag székeken ülnek a vendégek, olyan asztalok mellett, amelyek még a gyerekeknek is kicsik lennének.

Thao, a tóparton megismert kísérőnk olyan étterembe visz, amelyet különösen kedvel. A fiatal lány Thanh Hoából származik, egy délebbi tartományból, dolgozni jött Hanoiba. Divatcégnél kapott munkát, a szülei otthon maradtak. Szeret itt élni, kedveli a vietnami konyhát, jól keres a munkahelyén, és az sem mellékes, hogy az ország folyamatosan fejlődik. Persze az is tény, hogy vidéki szüleit támogatnia kell. Mégsem esett nehezére, hogy megvegye Yamaha Grande motorját, amellyel átszeltük a várost.

Rántott békát hoznak ebédre. A legtöbb helyen a lefejezett, kibelezett békát megnyúzzák, mielőtt kisütnék, de nem mindenütt, így láthatjuk a béka zöld bőrét is a vékony panír alatt. Hamarosan rá kell döbbennünk: a béka a világ egyik legjobb étele, húsa leginkább a haléhoz hasonlítható.

– Mi itt, Vietnamban mindent megeszünk – mondja Thao. Efelől lassan alig akad kétségünk, majd a Vörös-folyó túlpartján, Long Bienben a kígyót is megkóstoljuk. A vendégek maguk szemelik ki az áldozatot, amelyet azután zsákba, majd mérlegre tesznek. Az általunk kiszemelt kígyóból kilencféle ételt készítettek a séfek, a gerincét is ledarálták, amelyből kanállal lehet csemegézni.

Vietnam szocialista köztársaság. Nem nehéz ezt észrevenni: számos helyen ott vannak a sarló-kalapácsos szimbólumok. De napjainkban nem sok szó esik a proletariátusról vagy a munkásosztályról. A hanoiak szerint már inkább a vietnami nép érdekeiről beszélnek, és ez így van jól. Az új időszak 1986-ban kezdődött, azóta az ország „szocialista irányultságú piacgazdaságban” él, ez Vietnam gazdasági rendszerének hivatalos elnevezése.

A városban számos dolog emlékeztet a szocializmusra: a Dien Bien Phu utcában áll Lenin szobra, ahol esténként zenés programokat tartanak, a gyerekek pedig akkumulátoros kocsikkal köröznek a tükörsima járólapokon. Ide nyílik a Le Duan utca, amely a Vietnami Kommunista Párt főtitkáráról kapta a nevét. Messze kiemelkedik a történelmi személyek közül Ho Si Minh alakja.

A Vietnami Demokratikus Köztársaság első elnökét, a vietnami nemzeti mozgalom vezetőjét – aki óriási szerepet játszott a független Vietnam megteremtésében – ma is mély tisztelet övezi. Mauzóleumát naponta ezrek látogatják, látogatásunkkor hosszú sorok kígyóztak a tömeg irányítására kiépített folyosókon, hogy fél-egy perc erejéig elvonulhassanak egy teremben a nagy forradalmár előtt.

Ennél is grandiózusabb a Ho Si Minh-komplexum, amely nemcsak a kommunista vezetőnek szentelt múzeumot foglalja magában, hanem az elnöki rezidenciát is. Ezt úgy rendezték be, ahogy egykoron a politikus élt és dolgozott benne. Vietnamban úgy tartják, amikor Ho Si Minh itt, a tó partján tapsolt néhányat, odasereglettek hozzá a halak.

Ha Magyarországon valaki az ország nevét hallja, legtöbben a háborúra gondolnak. Nem is véletlenül. Az első és a második vietnami háború, melyben először Franciaországot, majd Amerikát is legyőzték, harminc viharos évig tartott. Ma, miközben Vietnam már jó ideje az Egyesült Államok partnere, a győztes háborúk még mindig a nemzeti büszkeség forrásai.

Amikor hanoiakkal beszélgettünk, többször is elhangzott: „miután Amerikát is legyőztük” – mintha teljesen természetes lenne, hogy egy ország képes ezt megtenni. A vietnami hadtörténeti múzeumban számos, a franciáktól és az amerikaiaktól zsákmányolt fegyvert őriznek, megvan itt a francia De Castries tábornok karosszéke is, amely a Dien Bien Phu-i csata után került a vietnamiak kezébe. A gyarmati uralom ellen küzdő vietnamiak az erdőkön keresztül kézben szállították ide a fegyverzetet, hogy döntő csapással vessenek véget a francia uralomnak.

A második vietnami háború iránt érdeklődők is megtalálhatnak mindent, ami kedvükre való: a B–52 Győzelmi Múzeum az amerikai nehézbombázóról kapta a nevét; egyet itt lőtt le a vietnami légvédelem 1972-ben. A repülő darabjait később kiállították, de nem feledkeztek meg a radarról és az ágyúkról sem, amelyekkel sikerült leszedniük a Hanoira támadó amerikai gépet.

A PricewaterhouseCoopers tanácsadó cég előrejelzése szerint GDP-növekedés tekintetében 2008 és 2025 között Hanoi lesz a világ leggyorsabban fejlődő városa évi hét százalékkal. Ehhez nem is fér kétség, ha a 68 emeletes Lotte Centerből nézzük a várost. Az apró kis házak mellett rohamos tempóban épülnek a felhőkarcolók, közülük is kiemelkedik a Keangnam Landmark 72 elnevezésű 72 emeletes óriás.

Az ingatlanárak ma már az egekben vannak. Amikor az ötven négyzetméter körüli lakások árára kérdeztünk, legtöbbször százezer dollárt hallottunk, ez majdnem harmincmillió forintnak felelne meg. A 7,5 milliós város persze túlnépesedett, egy négyzetkilométerre 3,5-szer annyi ember jut, mint Budapesten. Ennek rengeteg jele van: a régi házak alapterülete kicsi, sokszor csak 3-5 méter széles egy többemeletes épület. Napközben rengetegen vannak az utcán, alig akad szakasz, ahol ne találnánk körülöttünk sürgölődő járókelőket.

Este tíz óra után viszont mintha megszűnne a hangzavar. A legtöbben ilyenkor már nyugovóra térnek, hogy másnap a kis lakásukból idejében útra kelhessenek dolgozni.

– Magyarországra is szállítunk! – mondja egy Hanoi melletti szoborgyár eladója, miután megtudja, hogy honnan érkeztünk. A monumentális szobrokat nézegetjük, a pálmafa felé kapó, többméteres medveszobron viccelődünk egy másik európai „vevővel”. Beférne-e a repülőgépbe? Legfeljebb fektetve. Az eladó azonban nem tágít, az elefántot is megmutatja, állítása szerint nemrég egy ilyet szállítottak Európába, nem több két tonnánál. Vehetünk életnagyságú oroszlánt és tigrist is, ha úgy tartja kedvünk.

Ezeknél a márványszobroknál is népszerűbbek a porcelánkutyák, amelyeket egy Hanoi melletti faluban fedezünk fel. Tömegével. Az apró manufaktúrákban egész nap folyik a munka, készülnek hatalmas vázák is, amelyek patinásabb hanoi éttermeket díszítenek.

Nem is Hanoiról lenne szó, ha nem viselkednének meglepően az európaiakkal. Legalább távolságtartásra számítanánk egy olyan országban, amelyet valaha leigáztak a franciák, és ahol meglehetősen könnyű felismerni, ha valaki nem vietnami. Azonban az európai embert itt különösen nagyra tartják, és nem is csak azért, mert pörgetik az egyre izmosodó turizmust.

A helyiek Európára úgy gondolnak, mint egy kontinensre, amelynek nagyon hosszú múltja van, és ahol rengeteg a látványosság. A magyarokat különösen megbecsülik: a múzeumokban, ahol a háborús Vietnamot támogató országokat mutatják, hazánk is felkerült a világtérképre. Az Egri csillagokat is rengetegen ismerik, leginkább a Gárdonyi-regényből készült filmből: szinte mindenki tudja, hogy hazánk hosszú és keserves harcot folytatott függetlenségéért. Akár a sorsközösség, akár a kultúra, akár csak a vendégszeretet miatt: Hanoiban különösen jól hangzik Magyarország neve. A világ leggyorsabban fejlődő városában ez nem kis szó.

###HIRDETES###