Oroszoknak címzett atombombák hazánktól 300 kilométerre

25-35 nukleáris fegyvert tart készenlétben az amerikai légierő az észak-olaszországi bázison.

A kellemes olasz hangulatot árasztó kisváros melletti hatalmas légibázison közel ötezer amerikai katona, mindenekelőtt a légierő tagjai állomásoznak, ők alkotják a 31. vadászrepülő ezredet. Ez a szervezet mindenekelőtt F-16-os repülőgépeiről ismert, melyek nemcsak az európai repülőnapok rendszeres vendégei, hanem a balkáni NATO-intervenciók légierejének a magját is alkották, míg repülőterük a Jugoszlávia elleni műveletek idején az erősítésként küldött sok tucat további amerikai, spanyol, brit, kanadai és portugál gépnek a bázisául is szolgált. Ezekben az időkben – a múlt század kilencvenes éveiben, a kétezres évek elején – ugyan feledésbe merült, de Aviano mindvégig megőrizte legfontosabb hidegháborús funkcióját: Európában ez a legkeletebbre eső bázis, melyen az Egyesült Államok bevetésre kész tömegpusztító fegyvereket tárol. Bár állandó repülőalakulat a 31. ezered 1994-es idehelyezéséig nem állomásozott a repülőtéren, az ötvenes évek végétől kezdve rotációs alapon F-84-es, majd F-100-as, F-4-es, végül F-16-os típusok adtak itt készültséget szárnyukra függesztett nukleáris bombákkal, hogy akár perceken belül levegőbe emelkedhessenek halálos terhükkel, Kelet-Európa irányába.

A hidegháborús hadtörténeti kutatások alapján ma már nagy bizonyossággal állítható, hogy célpontjaik jelentős részét a Magyarországon állomásozó szovjet Déli Hadseregcsoport (JuGV), illetve a Magyar Néphadsereg csoportosításai, objektumai (többek között itteni atomfegyver-tárolók, illetve a magyar infrastruktúra és ipar alkották volna. Mivel a célpontok jelentős része lakott területek közelében helyezkedett el, a számítások teljesen reálisan vizionáltak akár milliós nagyságrendű civil áldozatszámot. Az állítás persze fordítva is igaz: a magyarországi szovjet repülő- és rakétaalakulatok mindegyike kapott nukleáris feladatot, melyek egy része bizonyosan Olaszországba vezetett volna. Hogy fokozódott a veszély, azt jól mutatja, hogy a hetvenes évek elejétől az addig szabadban álldogáló csapásmérőknek megerősített beton repülőgép-fedezékeket építettek Avianóban is.

A Szovjetunió és a Varsói Szerződés 1991-es széthullása után a készültségi szintet csökkentették ugyan, de a nukleáris funkciót nem. Ugyanakkor a balkáni eseményekre tekintettel döntöttek arról, hogy Avianót a korábbi előretolt bázis kategóriából tejes értékű támaszponttá fejlesztik. Miközben a NATO 1999-es bővítésével bekerült új tagországok területére nem telepített csapatokat a szövetség az Oroszországgal 1997-ben aláírt alapokmány szerint, az észak-olaszországi bázis előléptetése azért alátámasztotta a keleti expanziót.

Mondani sem kell, hogy mivel az Avianóban lévő harcászati-taktikai atomfegyverekre nem vonatkozik semmilyen fegyverzetkorlátozási egyezmény (ezek mindenekelőtt a nagy hatótávolságú, hadászati-stratégiai fegyverekre vonatkoznak), az amerikai és NATO-hadigépezetnek természetesen nem ez a legátláthatóbb része. A tömegpusztító fegyverarzenált kutató, rendszerint kritikus hangvételű Amerikai Tudósok Szövetsége (FAS) 2015-ben számolt be arról, hogy a nyilvánosan hozzáférhető műholdfelvételek és közérdekű adatigényléssel megszerzett kormányzati dokumentumok tanúsága szerint lezajlott a bázison lévő nukleáris tárolók zónájának biztonsági megerősítése, ami álláspontjuk szerint azt igazolja, hogy majd húsz éven keresztül elhanyagolták ezt a kérdést. A FAS illetékes projektigazgatója, Hans M. Kristensen szerint 1996-ban az említett fedezékekből 18-ban alakítottak ki nukleáris tárolásra alkalmas széfet, ám ezek közül a korszerűsítést követően csak 12 került az újonnan kialakított biztonsági zónába. A fedezék talapzatába süllyesztett, onnan liftként – a készültségi vadászgéptől alig pár méterre – kiemelkedő széfekben legfeljebb négy-négy B61-es hidrogénbomba fér el, így Aviano maximális tárolási kapacitását jelenleg 48 darabra teszi a szakértő, amiből 25-35 példány valós jelenlétét feltételezi.

Bizonyosságra nehéz szert tenni. A NATO illetékes szervéről, a Nukleáris Tervező Csoportról (NPG) legfeljebb azt tudni, hogy rendszeresen üléseznek. A fegyverekkel kapcsolatban minden szigorúan titkos, korlátozott rálátást jószerével csak az amerikai demokratikus intézményrendszeren keresztül, a FAS-hoz hasonló szervezetek által megszerezett részinformációk biztosítanak.

Mindezek fényében nem meglepő, hogy sok más NATO-létesítménnyel szemben meglehetősen „szégyenlős” ez a bázis. Míg a hidegháborúban rendszeresek voltak itt a családi és nyílt napok, látványos, sokszor hajmeresztő repülőprogramok, az elmúlt két évtizedben szinte alig volt rájuk példa: az utolsó nagyszabású nyilvános rendezvény 1996-ban volt itt. E sorok írója tudósítóként mindössze háromszor tudott bejutni ebben az időszakban: 1997-ben a Magyarországnak vadászgépeket eladni akaró Lockheed Martin szervezte meg, hogy közelebbről is megnézhessük F-16-osaikat; 1999-ben a Jugoszlávia elleni támadások idején; végül 2008-ban egy magyar repülő-szakújságíróknak szervezett látogatáson (képeink ekkor készültek). 2011-ben, amikor a részben Avianóból felszálló vadászgépek csapásaival döntötte meg Kadhafi rendszerét Líbiában a NATO, már lehetetlen volt bejutni. A szpottingolást, a repülőgép-rajongók jelenlétét, fotózását a kerítéstől tisztes távolban ugyanakkor eltűrik az olasz hatóságok, persze csak akkor, ha az objektívek a fel- és leszálló gépekre irányulnak, nem pedig a létesítményekre.