A keresztút végén Ferenc pápa imát mondott, amelyben az elárult, megkínzott és keresztre feszített Jézushoz fordulva szégyennek nevezte, hogy a mai világban életünk részévé váltak a pusztítás és az erőszak felvételei, közöttük az elsüllyedt hajóké is.
Szégyennek nevezte, hogy nap mint nap ártatlan nők, gyermekek és migránsok vérét ontják, és azokét, „akiket bőrük színe miatt, etnikai hovatartozásukért vagy Jézusba vetett hitükért üldöznek”. Szégyennek nevezte a felelősség előli megfutamodást, az igazságtalansággal szembeni hallgatást, az „adni lusta, elszakítani gyors” kezeket.
Ferenc pápa szégyennek nevezte az egyház testét megsebző és botrányt keltő püspököket és papokat. Hangsúlyozta, hogy az egyháznak az „emberiség sivatagjában kiáltó szónak” kell lennie. Megemlékezett az erőszak, a közöny és a háború miatt életüket veszítő emberekről.
