Régi történet jut eszembe a mostani „ügyről”, valahonnan a 2000-es évekből. Még igencsak feszült volt a viszony a Fidesz és Oroszország között, amikor egy Kelet-Európáról szóló konferencián a sok atlantista előadó mellett az akkor még fiatalabb demokraták úgy akarták letudni az orosz vélemény bemutatását, hogy meghívnak egy liberális elemzőt. – Nem az SZDSZ-ből kell kiindulni! Egy orosz liberális nem fog hazudni, de külföldön visszafogja a bírálatát – mondtam, amikor felvetődött a kérdés, példák sorával igazolva állításomat. Volt olyan eset, amikor a CEU-n az egyik ilyen, otthon a rendszerrel szemben kritikus meghívott úgy tette helyre a felszólalókat, hogy a meghívó még a szállodáját is elfelejtette kifizetni.
A mostani, nagy visszhangot kapott esetnél Magomed Daszajev sem csecsenként, hanem orosz állampolgárként kérte ki magának a halottak emlékének meggyalázását. Olyan csecsenként, akinek a felmenői is harcoltak a második világháborúban. S minden bizonnyal nem is akárhogyan, hiszen a csecsenek a történelmi feljegyzések szerint a legjobb harcosok közé tartoztak. Persze ahogy Ukrajnában, úgy Csecsenföldön is voltak olyanok, akik népük függetlenségéért még a nácikkal is kiegyeztek volna, ám a többség ezt a kérdést félretéve védte a hazáját. Mert Minszktől Moszkván vagy Groznijon át Almatiig (Alma-Ata) ez a háború a „nagy honvédőként” él az emberekben. Oroszországban egyenesen az utóbbi években újrafogalmazódó identitás része.
Egyébként a Magyarországon tízezres nagyságrendben élő orosz ajkúból úgy hat-hétezer az orosz állampolgár, ezen belül pedig talán pár tucatnyi a csecsen nemzetiségű. Csecsenek a régióban Lengyelországban, Csehországban és Ausztriában élnek nagyobb számban. Varsó a két háború idején előszeretettel fogadta be a kilencvenes években a Moszkvával szembefordulókat, Bécs pedig elsősorban a vadkapitalizmus zűrzavarában meggazdagodók szemében volt vonzó migrációs célpont.
S hogy miért éppen egy csecsenben horgadt fel a provokatív felvétel láttán a tiltakozás, az magyarázható a déli mentalitással is. Mint már említettem, harcos, bátor és önérzetes népről van szó, s ez a harcosság sokszor forrófejűséggel is párosul. A csecsenek ma is indulatos hevességgel állnak ki a becsületbeli ügyekben. A Kaukázusban az egymás közti vitákban bizony el-eldördül a fegyver. Elég a nagy visszhangot kiváltó esetek közül megemlíteni a csecsen politikai élet csúcsaira emelkedett Jamadajev testvérek meggyilkolását. A dumaképviselő Ruszlant például Moszkva központjában, a kormány épülete előtt, egy piros lámpánál lőtték le.
Ez a kaukázusi tempó mellett részben a közelmúlt két háborújának a következménye is.
Mindehhez társul ráadásul, hogy a Kaukázus népei másokkal szemben a feudalizmustól a kapitalizmusig vezető több száz éves utat történelmi léptékben szinte egyik pillanatról a másikra, fejlődési szakaszokat átugorva tették meg. A hagyományos értékek, a család, a haza, a hit és a tradíciók melletti kiállás szilárdabb, mint máshol. A liberális eszméknek errefelé nincs táptalajuk. Ezzel összefüggésben értelmezhető a közelmúlt több botránya, így a homoszexuálisok összegyűjtéséről, megkínzásáról, s általában társadalmi megítéléséről szóló leleplező cikksorozat fogadtatása, az ez után következő fenyegetések. Talán nem véletlen, hogy csecsen szálon jutottak el a hatóságok a moszkvai liberálisok ikonikus alakjának, Borisz Nyemcovnak a gyilkosaiig is, sőt némely elemzők szerint a megrendelőt is grozniji felső körökben érdemes keresni.
Moszkva és Groznij kapcsolatai is sokat változtak az elmúlt negyed század alatt, ahogy a csecsen államalakulat is nagy átalakuláson ment át. A Szovjetunió gyengülésével, majd időközbeni széthullásával a szuverenitások lázában formálódott Csecsenföld 1.0 még nagyon is világi, sőt egyenesen posztszovjet volt. Szó sem volt iszlamizmusról, terrorizmusról, a függetlenség élharcosa is egy volt szovjet tiszt, Dzsohar Dudajev volt; a másik erős ember, Aszlan Maszhadov pedig arról beszélt, hogy ő nem Allahban, hanem a tüzérségben hisz. Ha Moszkva engedi, minden bizonnyal egy keleti típusú autoriter rendszer épül, mint annyi a térségben. Ám a Kreml nem engedte, gyengék voltak a gazdasági alapok is, s ilyenkor szokás szerint erősödtek a belső ellentétek. A hagyományos posztkolonialista fejlődés helyett jött az első háború, majd Maszhadov vezetésével a sokak szimpátiáját eljátszó Csecsenföld 2.0, egy kalózállam, amely nem is nagyon nevezhető igazi államnak. Elsöpörte a második háború, de a katonák fejében élő Csecsenföld 3.0 nem működött. Vlagyimir Putyin úgy 2002 körül megértette, hogy a helyzet stabilizációja a konfliktus csecsenizációja nélkül elképzelhetetlen. Így került előbb a képbe Ahmat Kadirov mufti, aki a lojalitás fejében teokrata államban gondolkodott. Merényletnek áldozatul esve álmai beteljesülését nem érhette meg, elképzeléseit azonban fia, Ramzan Kadirov vitte tovább és teljesítette ki.
A Csecsenföld 4.0 olyan állam, amelyben a társadalomnak a hidzsáb iskolai viselésében is megjelenő iszlamizációja fontos faktor. A dicsőséghez azonban kevesek az égiek, így lojalitásáért Kadirov megkapta Moszkvától azt, amit Maszhadov még erővel akart elvenni. Mint arra Dmitrij Travin szentpétervári politológus rámutat, ebben a feudális viszonyban Putyin a cár, míg Kadirov a helytartó kormányzó. Felruházva teljhatalommal, és úgy ellátva pénzzel, hogy Csecsenföld igazán látványos fejlődésnek indult. Csakhogy a romló gazdasági helyzetben a nadrágszíjat Groznijban is össze kellene húzni, ehelyett a professzor szerint Kadirov inkább még hangosabban kiáll Moszkva mellett. Örök kérdés persze, hogy ez a viszonyrendszer meddig életképes.
