A Nemzeti Választási Bizottság a minap visszadobta az összes népszavazási kérdést, amelyet az LMP adott be a Paksi Atomerőmű bővítésével kapcsolatban. Az indoklások szerint egyes kérdések nem voltak egyértelműek, a többi pedig vagy nemzetközi szerződésre vonatkozik, vagy a benne megjelölt időtáv túlmutat a népszavazás hároméves kötőerején. Lázár János is szolgált magyarázattal, szerinte volt népszavazás az orosz hitelből épülő paksi bővítésről: a 2014-es választás, amelyen a Fidesz–KDNP kétharmados támogatottságot kapott.
Az NVB technikai indokai, illetve a Lázár-féle szózsonglőrködés mellett az atomerőműről szóló népszavazással kapcsolatban talán Bayer Zsolt fogalmazta meg legsarkosabban az egyik kormánypárti érvet: „A nép pontosan annyit tudna hozzátenni ehhez a problémához, amennyit a lipován halász a GDP-arányos államadósság belső szerkezetének alakulásához.” Pedig nem példa nélküli, hogy nem a politikai elit, hanem a nép dönt akár olyan bonyolultnak tetsző ügyekben is, mint az atomenergia kérdése. Olaszországban például kétszer mondtak nemet a választópolgárok az atomenergiára; a legsarkosabb példát azonban Ausztria esete adja.
1969 végén döntött úgy az osztrák kormány, hogy Ausztria energiaellátásának egy részét a következő évtizedekben felépülő atomerőművekkel fogják megoldani. 1972-ben a szövetségi állam, illetve a tartományok illetékes energiavállalatai által fele-fele részben birtokolt társaság a Siemens és a Voestalpine konszern közreműködésével meg is kezdte az első erőmű építését Zwentendorfban, Bécstől mintegy ötven kilométerre. Sőt mi több: a reaktor építését gyakorlatilag be is fejezték: 1978-ban elhelyezték benne az első nyolc uránrudat. Az építkezés összköltsége mai értéken számolva 1,4 milliárd euróra rúgott. Egy 1976-os tervezet a zwentendorfi mellett még két atomerőmű építését irányozta elő a következő évekre. Valami azonban közbejött.
A hetvenes években világszerte megkérdőjelezték az atomenergia használatának biztonságosságát, illetve egyre nagyobb vita alakult ki hosszú távú káros hatásaival kapcsolatban. Ausztriában már 1971-ben tüntettek Zwentendorfban, ám akkor csak egy tucatnyi tiltakozó jelent meg. Idővel azonban egyre többen lettek, a második atomerőmű építésének előkészítését többek között emiatt halasztotta el a kormány. 1976-ban a kabinet tájékoztató kampányba kezdett az ügyben. Az ennek nyomán kialakult vita során kiderült, hogy az atomhulladékot nem tudja majd exportálni az ország; a belföldi elhelyezésre pedig egyetlen önkormányzat sem vállalkozott. 1977-ben már békés tömegtüntetéseket tartottak az atomerőmű megépítése ellen; 1978-ban pedig a tiltakozások miatt katonai helikopterrel, fokozott rendőri őrizet mellett kellett a már említett fűtőelemeket a helyszínre szállítani.
A kérdés hamar forró politikai témává vált. Addig a két nagyobb párt, az 1970 óta Bruno Kreisky kancellár vezetésével kormányzó szociáldemokraták (SPÖ) és a néppártiak (ÖVP) is egyetértettek az atomenergia használatában, egyedül az Osztrák Szabadságpárt, az FPÖ ellenezte azt. A parlamenti vitában azonban a kormány által beterjesztett szakértői anyag kapcsán több biztonsági hiányosságra is rámutattak, az ÖVP politikusainak többsége pedig ennek nyomán – atomenergia-párti véleményük ellenére – a zwentendorfi építkezés ellen foglalt állást. A kancellár nehéz helyzetbe került: a parlamentben nem volt meg az ügy támogatottsága, még saját pártjának vorarlbergi képviselői sem szavazták volna meg, hiszen éppen akkor küzdöttek egy svájci atomreaktor építése ellen.
Ezért aztán 1978 közepén Kreisky kancellár, aki korábban alkalmatlannak találta a kérdést arra, hogy népszavazáson döntsenek róla, mégis úgy döntött, hogy referendumot tart az atomenergia használatának ausztriai meghonosításáról. Úgy gondolta, hogy egyértelmű többség fog felsorakozni mögötte, ezért aztán saját politikai jövőjét is a népszavazás eredményéhez kötötte. A november ötödikére kitűzött referendumot intenzív kampány előzte meg mindkét oldalon: az atomenergia pártján szállt síkra az SPÖ mellett a gyáriparosok, illetve a szakszervezetek szövetsége is; míg az ellenoldalon széles civil összefogás alakult ki, de a szociáldemokraták szakadárjai is csatlakoztak a kampányhoz.
A közvélemény-kutatások továbbra is atomenergia-párti többséget mutattak. A népszavazáson mégis meglepetés született: a választópolgárok közel kétharmada ment el szavazni, és 50,5 százalékuk az atomenergia ausztriai bevezetése ellen, 49,5 százalékuk amellett tette le a voksát. Szűken tehát, harmincezer szavazattal, de az atomenergiát ellenzők tábora nyert. A szinte teljesen kész zwentendorfi atomerőműben a szavazásnak megfelelően ezért nem kezdődött meg a termelés.
A döntés ellenére a nyolcvanas évek elején is terítéken volt a folyamatosan üzemkész állapotban tartott atomerőmű ügye. Egy második népszavazási próbálkozás bukása, illetve a csernobili katasztrófa után azonban elkezdték leszerelni a reaktorokat, amelynek alkatrészeit három hasonló németországi erőműbe építették be. A zwentendorfi épületet később erőművi szakemberek oktatására is felhasználták; több filmet is forgattak a területen, sőt, még zenei fesztiválokat is tartottak benne. 2005-ben aztán végképp zöld fordulatot vett a történet: az alsó-ausztriai energiaszolgáltató felvásárolta az épületet, és ezer napelemet helyezett el rajta. Így az erőmű végül mégis termelt áramot: csak nem a referendumon elutasított atomenergia, hanem a napenergia használatával.
