Mintha csak egy világháborús rádiófelvételt játszottak volna a rádiók, úgy recsegett Donald Trump amerikai elnök mikrofonja, amikor bejelentette a szíriai légibázis elleni éjszakai légicsapás megtörténtét. A csapás – még – nem intervenció, a rakéták nem ingatták meg a szíriai vezető, Aszad rendszerét, de, mint azt az amerikai adminisztráció nem győzi hangsúlyozni, egyértelmű üzenet és figyelmeztetés Damaszkusznak, hogy nem használhat tömegpusztító fegyvereket, nem ölhet meg gyermekeket az ellenségeivel folytatott harcban.
Ilyen esetekben érthető módon nincs, nem lehet elég információnk arról, mi történt pontosan, ki támadott, kinek milyen rejtett eszközei lehetnek, kinek állt érdekében az újabb tragédia előidézése?
És ami az emberi drámán túl talán a legfontosabb kérdés, felmérte-e pontosan Trump és környezete, mit kockáztat, ha az éjszakai támadást újabbak követik, s lépésről lépésre a háború kiszélesítése felé mozdul el. Hiába szuperhatalom az Egyesült Államok, minden bizonnyal a legkiterjedtebb hírszerzői hálózattal, az iraki beavatkozás kapcsán egyértelműen bebizonyosodott, hogy a „modern” Egyesült Államok is súlyos kudarcot vallhat a világcsendőri szerep gyakorlása közben. Azzal pedig finoman szólva óvatosan kell bánni, kit vádolnak tömegpusztító fegyverek birtoklásával, használatával, ez az érv Bagdadban is súlyosan megbukott.
Persze tudjuk, alapvetően minden politika, Trump és adminisztrációja egyszerre akar bizonyítani Oroszországnak, Kínának és nem kevésbé magának Amerikának. A galamblelkűnek tűnő, jó előre Nobel-békedíjjal kitüntetett Obama szélesen értelmezett közel-keleti külpolitikája nem nevezhető éppenséggel sikeresnek, leszámítva az Iránnal való megegyezést, amihez persze kellettek a teheráni reformisták is. Republikánus körökben nyilvánvalóan ég a vágy, hogy megmutassák, az egyrészt-másrészt diplomáciát követően az Egyesült Államoknak meg kell villantania erejét, nem mutathat kifelé bizonytalankodást, habozást.
Trump a kampányában, s igazából egészen keddig, az ideggázzal elkövetett támadás napjáig a szíriai háború lezárásban mutatkozott érdekeltnek, sőt, a legfelső szinten is kimondták azt, amit Obamáék alatt soha nem tett meg állami vezető, hogy bizony nem Aszad elnök elmozdítása a prioritás.
Kedd óta ismét azzá vált, ezt pedig a nyugati szövetségesek lelkesen támogatják. Akkor is, ha arra senki sem tud választ adni, mi maradna Aszad után a romokon.
A feltételes mód, a bizonytalanság minden megnyilatkozásban szerepel azzal kapcsolatban, ki követhette el az ideggázos támadást, az úgymond héják is a „minden bizonnyal” fordulattal húzzák rá a damaszkuszi rezsimre a tettes szerepet, mint történt az a 2013-as gútai mészárlás után is.
Lehet, hogy így volt, nagy a valószínűsége, hogy Aszadék valóban felelősek, de a politikát és a geopolitikai érdekeket lemetszve, tényszerűen, száz százalékig ez nem jelenthető ki. Aszadot nyugodtan nevezhetjük diktátornak, de nem őrült. Egy ilyen támadás nem áll az érdekében, hetvenpár ember, köztük sok gyerek lemészárlása emberileg borzalmas, a háború tekintetében azonban nincs jelentősége, nem fordít meg harcászati szempontból semmit. Politikai értelemben annál inkább, a következmények már ismertek.
Annyi bizonyos, Washington a támadás előtt üzent a közelben állomásozó orosz erőknek, általuk pedig a szír csapatok is értesülhettek a közelgő akcióról, sok értéket, csapásmérő eszközt, repülőt biztonságba tudtak helyezni. A cél tehát egyelőre nem a rendszer megrendítése volt. Péntekre virradóra Trump 180 fokot fordult, ám reggelre hivatala igyekezett leszögezni: nincs változás az amerikai politikában.
Miközben a rakéták elindultak, Trump elnök Floridában megkezdte vacsoráját kínai partnerével. És mint tudjuk, minden mindennel összefügg.
