Mondhatják-e a kontinens országai, hogy közös európai múltuk van, ha a történelem mindenkit másképp érintett? Létezik-e bármiféle közös alap, amely az európai emlékezetet egybefogja? E kérdéseket veti fel Brüsszelben a hétvégén megnyílt Európai Történelem Háza, amely nem kisebb feladatra vállalkozik, mint hogy feltárja az európai identitás eredetét, bemutassa a közös európai történelmet. „Válts nézőpontot!” – hirdeti előre a kiállítás, arra figyelmeztetve: itt ne saját nemzetitörténelem-értelmezésedet keresd. Inkább próbáld más perspektívából nézni az eseményeket: egyetemesebb nézőpontból, a közös európai emlékezet szempontjából – ha létezik ilyen.
Ennek ellenére nyilvánvaló, darázsfészekbe nyúltak a kiállítás szervezői. Kaptak is kritikát bőven, s ami külön pikáns, hogy sokszor még a konkrét történelmi tények terén sem volt egyetértés.
A kurátorok között egyébként európai parlamenti képviselőket találunk, a tárlatot szakmai munkájával segítő tudományos tanácsban magyar név is felbukkan: Schmidt Máriáé.
„Európa elsősorban szellemi tér” – olvasható egy kiállított idézeten, amely mottóként is szolgálhatna. A tárlat ugyan időrendben halad előre, alapvetően témák, trendek köré csoportosítja az eseményeket. A formálódó Európa témakörétől indul, az európai emlékezettel, örökséggel folytatódik. Felveti: ha emlékszünk a múltra, el tudjuk-e kerülni a hibákat a jövőben? Melyek az európai örökség megőrzésre érdemes elemei, melyeket kellene újratárgyalnunk?
Bemutatja az 1789-ben induló forradalmi hullámot, az alakuló nemzettudat első elemeit (itt találunk magyar kokárdát vagy egy román nyelvű szótárat 1820-ból – még cirill betűkkel), az ipari forradalom, a technikai fejlődés, a gyarmatosítás emlékeit. Derűlátó időszak, Európa vezető szerepben, majd szinte belebotlunk Gavrilo Princip 1914. június 28-án Szarajevóban használt pisztolyába, és máris az első világégés emlékeit látjuk. Meglehetősen életszerűen, a kiállítás ugyanis valódi XXI. századi interaktív élményt nyújt. A bejáratnál kezünkbe adott táblagépeken magyarul is követhető minden magyarázat, csatlakozóját az egyes kiállítási darabokba helyezve további információkat szerezhetünk. Rossz nyelvek szerint ez a legkevesebb, a mintegy tíz év alatt elkészült kiállítás ugyanis 55 millió eurójába került az európai adófizetőknek. Igaz, a környezet is páratlan, az Európai Parlament tőszomszédságában, a Leopold parkban 1935-ben épült, art déco stílusú Eastman-palotát újították fel erre a célra.
A 4000 négyzetméteres kiállítótér mindenesetre nem okoz csalódást. A XX. századi események között szintén felbukkannak magyar emlékek, így például egy első világháborús, hadikölcsönjegyzésre buzdító plakát, egy, a Tanácsköztársaság idejéből származó hajógyári utalvány, majd később egy Horthy! feliratú plakát képében. 1956-ra egy Bibó István-kötet utal, a ’89-es változások bemutatásakor pedig a kivetítőn felvillannak képsorok a vasfüggöny lebontásáról, Nagy Imre és mártírtársai újratemetéséről (Orbán Viktor beszéde diszkréten kimaradt). A tárlat részletesen bemutatja az európai integráció legfontosabb állomásait – egy helyen megtekinthető a 2003-ban aktuális uniós joganyag egybefűzve 80 ezer oldalon –, de nem hallgatja el a legutóbbi időszak nehézségeit sem. Az utolsó vitrinekben egymás mellett szerepel az EU-nak ítélt 2012-es Nobel-békedíj és egy „Vote leave!” feliratú, vagyis kilépésre buzdító póló a brexitkampányból.
Konklúzió? Szájba rágós nincs, mindenki a saját vérmérséklete szerint eldöntheti, mennyire érinti meg a látott Európa-interpretáció. A központi lépcsőházban lelógó, 25 méteres fémszerkezet, amelyből idézetek nyúlnak ki az egyes emeletekre, mindenesetre Európa történelmének változó értelmezését szimbolizálja. Az idézethalomból, a történelmi események értelmezési lehetőségeiből mindenki azt választja ki, amelyiket jónak látja.
