Minél több a tájfun, annál több a szexrabszolga

Sokak szerint nem akkora gond a klímaváltozás. Hogy ez mennyire nincs így, azt jól példázza harmadik világbeli nők és lányok sorsa.

De a tájfun és az áradás levonultával hiába sütött ki a nap, az igazi kálvária csak ezután kezdődött. A túlélőket a Tacloban Astrodome nevű helyi sportcsarnokban szállásolták el, ahol több ezren zsúfolódtak össze. Az infrastruktúra és az ellátás szörnyű volta miatt hamarosan újabb humanitárius krízis bontakozott ki a sportcsarnokon belül (az efféle következményekhez még csak nem is kell a világ fejletlennek tartott részén lennünk, hiszen ugyanez történt az Egyesült Államokban, a Katrina hurrikán után a New Orleans-i Superdome-ban). Az Astrodome-ban pillanatok alatt kialakult a törvényen kívüli gazdaság, a lányokat áruba bocsátották mindenért, az ételtől az elsősegély-felszerelésig. Megjelentek azok az emberek, akik munkát és tanulási lehetőséget ajánlottak a lányoknak, ehelyett persze eladták őket rabszolgának és prostituáltnak. Kristine-t, aki akkor még csak 13 éves volt, minden nap más férfi vásárolta meg, voltak közöttük külföldi segélymunkások is, és megerőszakolták, pornográf videókat készítettek róla.

A harmadik világbeli lányok és a nők különösen kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek, amikor a természeti katasztrófa – vagy akár a lassú, de megállíthatatlan éghajlatváltozás – következtében családjuk elveszíti egzisztenciáját, el kell hagyniuk lakhelyüket, és a puszta élelem megszerzése is nehézséget okoz számukra.

A nők társadalmi státusza „békeidőben” sem felel meg a nyugati sztenderdeknek arrafelé. De amikor krízis alakul ki, még a nők helyzetén javítani szándékozó, kormányzat által erőltetett, de a férfitársadalom által nem elfogadott kevéske szabály is érvényét veszíti a káoszban.

A megélhetését vesztett család életben tartásának súlya ilyenkor gyakran a nőkre hárul, akiknek bármi áron pénzt, élelmet kell szerezniük. A szexrabszolgaságra kárhoztatott nők, még ha később meg is menekülnek a rabságból, sokszor önbecsülésüket is teljesen elveszítik, ezzel pedig minimálisra csökken az esélyük, hogy visszailleszkedhessenek a társadalomba. Kristine elmondta, hogy egy senkinek, tárgynak érezte magát, ami semmit sem ér, csak használják, aztán eldobják.

Taclobanból származó lányok szinte kivétel nélkül Angeles városba, a filippínó szexturizmus központjába kerülnek. A város vörös lámpás negyede a közeli Clark légibázis „kiszolgálására” létesült. A Clark légibázist még az amerikaiak hozták létre a 20. század elején, amikor a Fülöp-szigetek amerikai protektorátus volt, majd 1991-ig használták, legfőképpen a II. világháborúban és a vietnami háborúban. Sokan ezért az amerikai hadsereget okolják, hogy a környéken a prostitúció vált a legjövedelmezőbb iparággá.

Mára az amerikai katonák elmentek, de civil honfitársaik (és az európai szexturisták) továbbra is működtetik az angelesi szexrabszolgaság intézményét.

A városban dolgozó, Taclobanból származó „Wendy” már a Haiyan tájfun előtt is prostituált (eufemisztikus kifejezéssel: bar girl) volt, de jól emlékszik, hogy a vihar után milyen tömegben érkeztek földijei a vörös lámpás negyed központjának számító Fields sugárútra. „Mintha csak Taclobanban lettem volna, mindenki ismerős volt.” Az unokahúgai abban a reményben szálltak fel az Angelesbe tartó repülőre, hogy ott egy menekültszálláson kapnak helyet, de már a reptéren begyűjtötték őket az emberkereskedők.

Sokakat megtévesztenek, és amikor elindulnak otthonról, még jó munkával, ellátással kecsegtetik őket, de a többség valójában tisztában van sorsával. A trópusi szigetvilágot szinte évente érik olyan erős viharok, amelyek egész közösségek életét rombolják le. A családoknak nincs idejük magukra találni, és máris lecsap a következő tájfun. Akik a korábbi katasztrófák után hagyták el szülőföldjüket, hiába figyelmeztetik otthon maradt ismerőseiket, azok kétségbeesésükben tudatosan, szinte az élelem fejében állnak szexrabszolgának. Ha pedig egyszer már prostituálódtak, nagyon nehéz kitörni onnan. Rajtuk a társadalmi stigma, családjuk gyakran kiközösíti őket, így sokszor még akkor sem térnek haza, ha megtehetnék.

Az emberkereskedőknek pedig csak a legritkább esetben kell felelniük tetteikért. A harmadik világban egyébként is nehézkesen működő igazságszolgáltatást gyakran maga a bajok forrása, a természeti katasztrófa is hátráltatja.

A taclobani ügyészi hivatalt például teljesen elmosta a Haiyan tájfun, minden nyomozati anyag megsemmisült. Így az összes emberkereskedelmi ügyet ejteniük kellett.

A klímaváltozás és az emberkereskedelem összefüggése természetesen nem korlátozódik a Fülöp-szigetekre: a teljes ázsiai-csendes-óceáni térségben hasonló incidensek figyelhetők meg. A Reuters idézi a Nobel-békedíjas indiai gyermekjogi aktivistát, Kailás Szatjárthit: „Számos példáját láttam annak, hogy a gyerekek szenvedik meg legsúlyosabban a klímaváltozás okozta természeti katasztrófákat. Ezek hatására a szülők és a gyerekek elveszítik egymást, a gyerekek pedig sokszor rabszolgák vagy prostituáltak lesznek. Az áradások és más katasztrófák után minden évben vidéki gyerekek ezreit viszik az emberkereskedők a városokba, miután azt ígérték a szüleiknek, hogy majd hazaküldik a gyerek fizetését.”

Ők aztán legtöbbször téglagyárakban, éttermekben vagy textilüzemekben kezdenek dolgozni. Bár nincs hivatalos statisztika Indiában a gyermekmunkáról, de a civil szervezetek szerint az országban legalább 14 millió, emberkereskedőknek áldozatul esett gyereket dolgoztatnak.

Azokon az alacsonyan fekvő délkelet-ázsiai szigeteken a legrosszabb a humanitárius helyzet, amelyeket hamarosan teljesen elnyel a globális felmelegedés miatt emelkedő vízszintű óceán. Az India és Banglades keleti partjaitól nem messze fekvő Sundarbans-szigeteken a New York Times tudósítása szerint teljesen romba dőlt a helyiek élete, amikor 2009-ben lecsapott az Aila ciklon. A már-már megszokott történet szerint a katasztrófa után megérkeztek a fess, jól öltözött, megnyerő modorú városi „ügynökök”, akik rábeszélték a kétségbeesés miatt gyanakvásukat elfojtó szülőket arra, hogy engedjék el velük lányaikat a városban jó munkát találni. Ők aztán általában szexrabszolgák lesznek. Az elmúlt tíz évben így legalább harmincezer lánynak és gyermeknek veszett nyoma. A civil szervezetek szerint azonban ez az adat vélhetően jelentősen alulbecsüli a problémát, minthogy sok gyermekét áruba bocsátó család, félve a társadalmi stigmától, nem jelenti be az eltűnéseket. Hasonló a helyzet a szomszédos Nepálban is. Ott az ENSZ környezeti programjának (UNEP) jelentése szerint 20-30 százalékkal emelkedett az emberkereskedelem intenzitása 1990 és 2011 között a természeti katasztrófák hatására.