Minél több a tájfun, annál több a szexrabszolga

Sokak szerint nem akkora gond a klímaváltozás. Hogy ez mennyire nincs így, azt jól példázza harmadik világbeli nők és lányok sorsa.

Az ENSZ-nek határozottan fel kell lépnie az emberkereskedelem ellen, amely olyan probléma, ami a klímaváltozás következtében alakult ki - mondta Ferenc pápa egy két évvel ezelőtti, az éghajlatváltozás és a modern kori rabszolgaság összefüggését vizsgáló vatikáni konferencián. Majd így folytatta: „Nem különíthetjük el az embert minden mástól. [Az ember és a környezet közötti] kapcsolat jelentős hatást gyakorol mind a természetre, mint az emberre, aki rosszul bánik a környezettel.” A szentatya elmondta, hogy a klímaváltozás következtében a hajdanán vidéken, mezőgazdaságból élő emberek már nem tudnak tovább a földjeiken dolgozni, és kénytelenek beköltözni a városba. A metropolisok emiatt hatalmassá duzzadnak, bennük nyomornegyedek létesülnek.

A konferencián számos áldozat is felszólalt. A mexikói Ana Laura Pérez Jaimest öt évig láncra verve, rabszolgaként tartották egy háznál, ahol cselédként kellett dolgoznia, miközben több mint hatszáz heget szerzett az állandó veréstől. Egy másik mexikói nőt, Karla Jacintót a családja kényszerítette szexrabszolgaságra, és 42 ezer férfival kellett közösülnie, mielőtt megmentették, tudósít a Guardian.

Hogy mi köze ennek a globális felmelegedéshez? Ezt az összefüggést egyre többen vetik föl, és támasztják alá mind aggasztóbb jelenségekkel.

Az teljesen biztos, hogy a környezetrombolás és a szegénység összefügg, sőt ördögi kört képez. A környezeti erőforrások fenntarthatatlan kizsákmányolása már rövid távon is csökkenti a kinyerhető javak mennyiségét. A csökkenő javakból a magasabb társadalmi státuszú csoportok önző módon jobban részesülnek, ezáltal nyílik a szociális olló.

A lecsúszó rétegek, más lehetőség híján, és egyre inkább a pillanatnyi boldogulásukra összpontosítva, egyre átgondolatlanabb és destruktívabb módon próbálnak újabb forrásokhoz jutni a környezetből, és a folyamat önmagát erősíti.

Ez a jelenség a mindennapokban is megfigyelhető, de különösen a harmadik világot sújtó gyakori természeti katasztrófák alkalmával szembeötlő. Amikor a Haiyan tájfun 2013 novemberében lecsapott a Fülöp-szigetekre, az volt az addigi legerősebb vihar, amely valaha a világon elérte a szárazföldet. A szupertájfunnak is nevezett viharban előfordultak 315 kilométeres óránkénti sebességű széllökések is. Négymillió ember vált hajléktalanná, voltak part menti városok, mint például Tacloban, amelyeket a szélvihar teljesen eltörölt a föld színéről.

De a tájfun és az áradás levonultával hiába sütött ki a nap, az igazi kálvária csak ezután kezdődött. A túlélőket a Tacloban Astrodome nevű helyi sportcsarnokban szállásolták el, ahol több ezren zsúfolódtak össze. Az infrastruktúra és az ellátás szörnyű volta miatt hamarosan újabb humanitárius krízis bontakozott ki a sportcsarnokon belül (az efféle következményekhez még csak nem is kell a világ fejletlennek tartott részén lennünk, hiszen ugyanez történt az Egyesült Államokban, a Katrina hurrikán után a New Orleans-i Superdome-ban). Az Astrodome-ban pillanatok alatt kialakult a törvényen kívüli gazdaság, a lányokat áruba bocsátották mindenért, az ételtől az elsősegély-felszerelésig. Megjelentek azok az emberek, akik munkát és tanulási lehetőséget ajánlottak a lányoknak, ehelyett persze eladták őket rabszolgának és prostituáltnak. Kristine-t, aki akkor még csak 13 éves volt, minden nap más férfi vásárolta meg, voltak közöttük külföldi segélymunkások is, és megerőszakolták, pornográf videókat készítettek róla.

A harmadik világbeli lányok és a nők különösen kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek, amikor a természeti katasztrófa – vagy akár a lassú, de megállíthatatlan éghajlatváltozás – következtében családjuk elveszíti egzisztenciáját, el kell hagyniuk lakhelyüket, és a puszta élelem megszerzése is nehézséget okoz számukra.

A nők társadalmi státusza „békeidőben” sem felel meg a nyugati sztenderdeknek arrafelé. De amikor krízis alakul ki, még a nők helyzetén javítani szándékozó, kormányzat által erőltetett, de a férfitársadalom által nem elfogadott kevéske szabály is érvényét veszíti a káoszban.

A megélhetését vesztett család életben tartásának súlya ilyenkor gyakran a nőkre hárul, akiknek bármi áron pénzt, élelmet kell szerezniük. A szexrabszolgaságra kárhoztatott nők, még ha később meg is menekülnek a rabságból, sokszor önbecsülésüket is teljesen elveszítik, ezzel pedig minimálisra csökken az esélyük, hogy visszailleszkedhessenek a társadalomba. Kristine elmondta, hogy egy senkinek, tárgynak érezte magát, ami semmit sem ér, csak használják, aztán eldobják.

Taclobanból származó lányok szinte kivétel nélkül Angeles városba, a filippínó szexturizmus központjába kerülnek. A város vörös lámpás negyede a közeli Clark légibázis „kiszolgálására” létesült. A Clark légibázist még az amerikaiak hozták létre a 20. század elején, amikor a Fülöp-szigetek amerikai protektorátus volt, majd 1991-ig használták, legfőképpen a II. világháborúban és a vietnami háborúban. Sokan ezért az amerikai hadsereget okolják, hogy a környéken a prostitúció vált a legjövedelmezőbb iparággá.

Mára az amerikai katonák elmentek, de civil honfitársaik (és az európai szexturisták) továbbra is működtetik az angelesi szexrabszolgaság intézményét.

A városban dolgozó, Taclobanból származó „Wendy” már a Haiyan tájfun előtt is prostituált (eufemisztikus kifejezéssel: bar girl) volt, de jól emlékszik, hogy a vihar után milyen tömegben érkeztek földijei a vörös lámpás negyed központjának számító Fields sugárútra. „Mintha csak Taclobanban lettem volna, mindenki ismerős volt.” Az unokahúgai abban a reményben szálltak fel az Angelesbe tartó repülőre, hogy ott egy menekültszálláson kapnak helyet, de már a reptéren begyűjtötték őket az emberkereskedők.

Sokakat megtévesztenek, és amikor elindulnak otthonról, még jó munkával, ellátással kecsegtetik őket, de a többség valójában tisztában van sorsával. A trópusi szigetvilágot szinte évente érik olyan erős viharok, amelyek egész közösségek életét rombolják le. A családoknak nincs idejük magukra találni, és máris lecsap a következő tájfun. Akik a korábbi katasztrófák után hagyták el szülőföldjüket, hiába figyelmeztetik otthon maradt ismerőseiket, azok kétségbeesésükben tudatosan, szinte az élelem fejében állnak szexrabszolgának. Ha pedig egyszer már prostituálódtak, nagyon nehéz kitörni onnan. Rajtuk a társadalmi stigma, családjuk gyakran kiközösíti őket, így sokszor még akkor sem térnek haza, ha megtehetnék.

Az emberkereskedőknek pedig csak a legritkább esetben kell felelniük tetteikért. A harmadik világban egyébként is nehézkesen működő igazságszolgáltatást gyakran maga a bajok forrása, a természeti katasztrófa is hátráltatja.

A taclobani ügyészi hivatalt például teljesen elmosta a Haiyan tájfun, minden nyomozati anyag megsemmisült. Így az összes emberkereskedelmi ügyet ejteniük kellett.

A klímaváltozás és az emberkereskedelem összefüggése természetesen nem korlátozódik a Fülöp-szigetekre: a teljes ázsiai-csendes-óceáni térségben hasonló incidensek figyelhetők meg. A Reuters idézi a Nobel-békedíjas indiai gyermekjogi aktivistát, Kailás Szatjárthit: „Számos példáját láttam annak, hogy a gyerekek szenvedik meg legsúlyosabban a klímaváltozás okozta természeti katasztrófákat. Ezek hatására a szülők és a gyerekek elveszítik egymást, a gyerekek pedig sokszor rabszolgák vagy prostituáltak lesznek. Az áradások és más katasztrófák után minden évben vidéki gyerekek ezreit viszik az emberkereskedők a városokba, miután azt ígérték a szüleiknek, hogy majd hazaküldik a gyerek fizetését.”

Ők aztán legtöbbször téglagyárakban, éttermekben vagy textilüzemekben kezdenek dolgozni. Bár nincs hivatalos statisztika Indiában a gyermekmunkáról, de a civil szervezetek szerint az országban legalább 14 millió, emberkereskedőknek áldozatul esett gyereket dolgoztatnak.

Azokon az alacsonyan fekvő délkelet-ázsiai szigeteken a legrosszabb a humanitárius helyzet, amelyeket hamarosan teljesen elnyel a globális felmelegedés miatt emelkedő vízszintű óceán. Az India és Banglades keleti partjaitól nem messze fekvő Sundarbans-szigeteken a New York Times tudósítása szerint teljesen romba dőlt a helyiek élete, amikor 2009-ben lecsapott az Aila ciklon. A már-már megszokott történet szerint a katasztrófa után megérkeztek a fess, jól öltözött, megnyerő modorú városi „ügynökök”, akik rábeszélték a kétségbeesés miatt gyanakvásukat elfojtó szülőket arra, hogy engedjék el velük lányaikat a városban jó munkát találni. Ők aztán általában szexrabszolgák lesznek. Az elmúlt tíz évben így legalább harmincezer lánynak és gyermeknek veszett nyoma. A civil szervezetek szerint azonban ez az adat vélhetően jelentősen alulbecsüli a problémát, minthogy sok gyermekét áruba bocsátó család, félve a társadalmi stigmától, nem jelenti be az eltűnéseket. Hasonló a helyzet a szomszédos Nepálban is. Ott az ENSZ környezeti programjának (UNEP) jelentése szerint 20-30 százalékkal emelkedett az emberkereskedelem intenzitása 1990 és 2011 között a természeti katasztrófák hatására.