Martin Schulz kancellárjelölt minden gyengesége ellenére büszkén szokta emlegetni, hogy amikor januárban átvette a Németországi Szociáldemokrata Pártot (SPD), még húsz százalékon állt. Onnan nézve a mostani huszonöt százalék is tényleg szép eredmény. De ez egy nagyon halvány ezüst Angela Merkel mögött, akinek Kereszténydemokrata Uniója (CDU) immáron negyven százalékkal biztosította be magának az első helyet.
Kevesebb mint száz nap múlva Németország parlamentet választ, és a két legfontosabb kihívó között egyre nő az olló. Ma már egyre kevésbé az a kérdés, hogy marad-e Angela Merkel, inkább hogy kinek az oldalán folytatja. A CDU a szélsőbaloldali Baloldal (Die Linke) és a bevándorlásellenes Alternatíva Németországnak (AfD) párt kivételével mindenki felé nyitott. Miután május végén a legnépesebb tartományban, Észak-Rajna-Vesztfáliában négyéves szocdem-zöld uralmat egy tisztán jobboldali kormány, a CDU és a polgári Szabad Demokrata Párt (FDP) együttműködése váltott le, szövetségi szinten is egyre valószínűbbnek látszik, hogy Merkel nem a szocdemekkel, hanem a liberálisokkal fogna össze. Esetleg bevéve még a Zöldeket is. Ez Magyarország szempontjából azért lehet fontos, mert egy ilyen berlini kormányban az a liberális Alexander Lambsdorff gróf lehet a külügyminiszter, aki Orbán Viktor egyik legélesebb európai kritikusa.
A nagykoalíció ellen szól az is, hogy a szocdemeknek semmi kedvük nincs ismét kistestvért játszani a hatalmas Merkel „Mutti” mellett. Martin Schulz ennek megfelelően még harciasabb üzemmódra kapcsolt. Most hétvégén, a vörös Dortmundban, a szocdemek pártkongresszusán Schulz egyenesen a demokrácia elleni támadással vádolta meg Merkelt. Szerinte ugyanis a kancellár olyannyira kerüli a konfrontációt, hogy azzal gyakorlatilag a demokrácia lényegét, a vitát ássa alá.
Angela Merkel a CDU-t tizenhét éves pártelnöksége alatt valóban annyira középre tolta, hogy gyakorlatilag mindenki számára választható lett. Stratégiája abban áll, hogy egyszerűen rákúszik az ellenfél témáira, tanácsadói ezt aszimmetrikus demobilizációnak nevezik. Ennek lényege, hogy Merkel lassacskán benyomul a baloldali térfélre is – azaz nem veszi figyelembe a politikai szimmetriákat –, és ezzel elbizonytalanítja a balos szavazókat. Ezt láthattuk például 2011-ben, amikor a zöldek hangosan az atomerőművek bezárását szorgalmazták, a kancellár pedig hirtelen átvette a követelésüket. Merkel a 2015-ös menekültválságban is nagyrészt azért tanúsított humanista politikát, mert így tudta előre hatástalanítani a baloldalt, amely „normál körülmények” között menekültpártibb, mint a jobboldal.
Merkel ezzel a stratégiával sikeresen fedi le a társadalom egyre szélesebb csoportjait. A baloldal pedig közben egyre inkább szorul vissza a legszűkebb bázisára. Schulznak az is jelentős problémát okoz, hogy egy tisztán baloldali – azaz az SPD, a Baloldal és a Zöldek közötti – koalíciót a németek óriási többsége elutasít. A Baloldaltól még a szocdem szavazók is ódzkodnak.
Schulz belátta: a jelenlegi csökkenő népszerűség mellett az egyetlen esélye, ha előremenekül, és akkor is harcol, ha amúgy Merkel eddig még egyetlen támadására, kritikájára nem reagált érdemben. Ha kancellár nem is lehet ezzel Schulz, erős ellenzéki jelenlétet biztosíthat a szociáldemokraták számára. A német lapok információi szerint a szocdemek egyre inkább elfogadták, hogy ősztől nem tudnak kancellárt adni – és készek ezúttal ellenzékbe vonulni. Ellenzékből ugyanis könnyebben tudják Merkelt visszatolni a jobboldali térfélre. Amíg ugyanis Merkel egy nagykoalíció élén áll, ráadásul egy eleve eléggé centrista politikával, a baloldal csak olyan szélbalos pozíciót tudna vele szemben elfoglalni, amely csupán a társadalom töredékét szólítja meg.
Merkelnek használ az is, hogy Németországban a politikai stabilitás az egyik legfontosabb érték a szavazók szemében. Konrad Adenauer jelszava volt még az ötvenes években, hogy „semmi kísérletezgetést”, és ez még ma is hat. Ellentétben például a francia választókkal, a németek ritkán szoktak valódi forradalmat végrehajtani a szavazófülkékben. Az elmúlt majdnem hetven évben összesen háromszor fordult elő, hogy egy hivatalban lévő kancellár elvesztette volna a választást. Merkelnek sem kell ettől különösen tartania.
