Szélmalomharcot vív Ferenc pápa a keményvonalas bíborosokkal

Minden egyházfőnek meg kell vívnia a maga harcát. A Dél-Amerikából érkezett Ferenc sem kivétel. Sőt.

Ferenc pápa megítélése szinte működése első napjaitól vitákat vált ki a tradíciókhoz erősen ragaszkodó és a megújulást sürgető hívők körében is. Ezek a kérdések még a teológiában és a római katolikus egyház katekizmusában kevésbé elmélyült hívek, sőt a nem hívők, a világi sajtó érdeklődését is felkeltik. Erről árulkodik az is, hogy a témával foglalkozó írásokhoz kapcsolódó kommentfolyamokban rendszeresek az éles véleményütköztetések.

Ferenc pápa megítéléséről az egyházon belül is vita zajlik, és a törésvonalak egyre kevésbé maradnak rejtve. Ez év februárjában például a szentatya lemondását követelő plakátok jelentek meg Róma utcáin. A rövid szöveg a következőket tartalmazta, Ferenchez címezve a kérdést: „Hová lett az irgalmasságod, miután felügyelet alá helyeztél egyházi kongregációkat, eltávolítottál papokat, lefejezted a máltai lovagok rendjét és Szűz Mária ferenceseit, és tudomást se vettél bíborosokról?” Az ügyet megelőzte, hogy 2016 decemberében a pápa eltávolította székéből Matthew Festinget, a Szuverén Máltai Lovagrend nagymesterét, aki a híresztelések szerint az amerikai Raymond L. Burke bíborosnak, Ferenc pápa egyik legnagyobb ellenlábasának a szövetségese volt.

Márciusban a Párizsi Egyetemen konferenciát is rendeztek A pápa leváltása: Teológiai elvek, kánonjogi modellek, alkotmányos kihívások címmel. Azt vitatták meg, milyen jogi lehetőségei vannak egy pápa elmozdításának. A konferencián előadó két professzor, Nicolas Warembourg és Cyrille Dounot 2016 nyarán teológiai szempontból vizsgálta és kritizálta a pápa Amoris Laetitia, magyarul A szeretet öröme című, házasságról és családról szóló apostoli buzdítását. Az ezzel kapcsolatos kérdéseket 23 tudós írta alá, majd négy bíboros adta át a pápának még szeptemberben. Köztük volt a fentebb említett Raymond L. Burke is. Különösen az elváltak és újraházasodottak szentségben részesítésének kérdése körül támadt vita. A pápa ugyanis arról ír, hogy az elvált és polgárilag újraházasodott hívők, akik nem részesülhetnek egyes szentségekben, „nem érezhetik magukat kiközösítve az egyházból, integrálni kell őket a keresztény közösségekbe minden lehetséges módon az egyház élő tagjaiként”.

A bíborosok azonban úgy gondolják, a buzdítás egyes állításai ellentmondanak az egyház évszázados tanításának, és az egyházmegyék számára sem egyértelmű, mit is kellene tenniük. Mivel a felvetésekre a pápa nem reagált, három bíboros, Walter Brandmüller, Raymond L. Burke és Joachim Meisner néhány napja ismét levelet intézett a pápához, amelyben az eljárásokban rejlő bizonytalanságot nevezték a legnagyobb problémának.

A levelet még április 25-én fogalmazták meg. Ebben újra szóvá teszik, hogy az Amoris Laetitia zavart okozott a lelkipásztorok és a hívek körében. Mint fogalmaznak, a körlevél alapján „nemcsak az vitatható, hogy jogosan járulnak-e az oltári szentséghez azok, akik halálos bűn állapotában élnek, de a lelkiismeretről vallott nézetei is ellentmondanak az egyházi hagyománynak. Ami bűnnek számít Lengyelországban, az elfogadott Németországban, ami tiltott a philadelphiai főegyházmegyében, az engedélyezett Máltán”.

Az I. vatikáni zsinat egyébiránt kihirdette a pápai tévedhetetlenség dogmáját, ami azt jelenti, hogy az egyházfő tévedhetetlen, amikor hit és erkölcs dolgában az egész egyház számára kötelező tanítást ad. A bíborosok nem ezt kérdőjelezik meg, hanem az egyértelmű útmutatást kérik számon Ferenc pápán, amelyhez egységesen tudja tartani magát mindenki.

Szintén a vatikáni törésvonalakra világít rá június 22-én megjelent hírünk, miszerint három évvel mandátuma lejárta előtt távozik posztjáról Libero Milone pénzügyi főrevizor, akinek feladata a Vatikán teljes mérlegügyi helyzetének átvizsgálása volt. A hírek szerint ebben az ügyben a vatikáni gazdasági titkárság és az Apostoli Szentszéki Vagyonkezelői Hivatal ellentéte feszül. Utóbbi kezeli a Szentszék vagyonát, köztük a pápai állam ingatlanait is, és vezetője, Domenico Calagno bíboros különösen rossz viszonyt ápol George Pell-lel, a gazdasági titkárság első emberével. Libero Milone pedig George Pell bíboros emberének számított. Elemzők szerint Milone meglepetésszerű távozása azt mutatja, hogy Ferenc pápa minden reformtörekvése ellenére a Vatikán pénzügyi működésének átláthatóvá tétele még nem valósult meg.

Gégény István, a Szemlélek keresztény portál főszerkesztője kérésünkre történelmi távlatba helyezte az egyházon belüli törésvonalak kérdését. Emlékeztetett arra, hogy a rendkívül népszerű II. János Pál is konfliktusok sorát robbantotta ki, amikor megválasztották, mivel az egyház nyugodt, hivatalnoki berendezkedését felrúgta a habitusával.

– Beszaladt az emberek közé, szóba állt az újságírókkal, nekiment a maffiának. Ez is egyfajta radikalizmus. Fontos, hogy nem csak kifelé folytatta harcait. Az egyház szervezetében is rengeteg ellenlábasa volt, és az első tíz évét komoly belső feszültség jellemezte, de a sajtó akkori hiányosságai miatt ebből nem sokat vettünk észre – mondja.

Gégény szerint bármilyen meglepő, még XVI. Benedek körül is rengeteg konfliktus generálódott. A 2000-es Dominus Iesus című nyilatkozata, amelyet még bíborosként jegyzett, hatalmas felháborodást váltott ki. Ebben a római katolikus egyházat a hit legfőbb őrzőjének nevezte, és kijelentette, hogy „az anglikán, a protestáns és az ortodox nem igazi egyházak”.

Gégény szerint az egyház súlyánál fogva óriási tehetetlenségi erővel bír, miközben a világ halad előre. Nem könnyű az új kommunikációs eszközök korában úgy megújulnia, hogy eközben megőrizze értékeit. A békésebb, csöndesebb, teológusalkatú XVI. Benedek után Ferenc pápa jóval harsányabbnak tűnik, de talán ő is kezdi felismerni, hogy a kommunikációban a kevesebb néha több. Minél többet közöl gondolataiból, annál könnyebb kiforgatni a szavait és hangulatot kelteni ellene.

– Én sem értek mindent Ferenc pápa szavaiból, gondolataiból, de bizalomra van szükség. Nem lehet követelőző, számonkérő módon hozzáállni egy pápához vagy a bíborosokhoz, esetleg az Amoris Laetitiához – fogalmazott a főszerkesztő. – Néha még Jézus is a fejéhez kapott, mennyire nem értik a tanítványai. Aztán szeretettel és bizalommal kezelte a problémát. Akik viszont a pápa lemondatásán tevékenykednek, azok a katolikus egyház belső ellenségei. Egy ilyen lépés óriási öngól lenne, hiszen a bíborosok testülete választotta meg őt. A katolikus egyház nem így működik.

Hogy valójában miképpen, arra persze a következő hónapok, évek történései adnak majd választ. Annyi bizonyos, nem rendkívüli egy új pápa első éveiben az ilyen konfliktus. Különösen, ha ezt történelmi távlatokba helyezzük. Ferenc pápa ugyanis többször is megfogalmazta, hogy a modern katolikus egyház útját kijelölő II. vatikáni zsinat szellemében vezeti majd egyházát. Márpedig a több mint 50 évvel ezelőtt lezajlott, nagy hatású zsinat, ez a nagy, korszakalkotó „mű” sokak szerint befejezetlen maradt, lendülete megtört egy természeténél fogva nehezen mozduló nagy szervezet belső ellenállásán. Amelyet most a változások fonalát újra felvevő pápa is igen erőteljesen érzékelhet.